Piros 50A

Még nyáron hallottam róla, hogy lesz. Kíváncsi voltam, hogy mit tudok, hogy menni fog-e az 50 km. Még szeptemberben volt egy próbatúránk, elindultunk a piros turistajelzésen, hogy belőjük, mekkora sebességre vagyunk képesek. Nem tudom, hogy az időt vagy a távot néztük el, de már a Nagy-Kevélyre is szánalmasan lassú idő alatt értünk fel, Csobánkára meg bár futva érkeztünk meg, mintha csigamód vánszorogtunk volna. Többet nem is törődtem a Piros 50-nel. Szinte észrevétlen érkezett el az indulás estéje. Két dologban voltam biztos, éjszaka ki kell aludnom magam, és lefelé futni kell, mert ki fogunk csúszni az időből. Futócipőben akartam menni, mert a teszttúrán meghúzódott a túracipőmben a lefelé futástól a lábam, de be kellett lássam, hogy a teljesítménytúrát megelőző pár esős nap miatt jó nagy sár lehet, az én kis aszfaltra való futócipőim nem sáros erdei útra valók.Végül a bakancs mellett döntöttem, ami bár nehéz, de a lábaimnak szerelem volt első látásra, a Caminot is egyetlen vízhólyag nélkül megúsztam benne. Nem sokat aludtam az éjjel, egyrészt a később fölöslegesnek bizonyult szendvicsek gyártására, bakancsvakszolásra, és totál értelmetlen dolgokra ment el az idő, az óra meg két óra alvás után hajnali 4 órakor kegyetlenül ébresztett. Egyedül nem keltem volna fel, odakint sötét és hideg volt, a közel 55 km legyaloglása meg teljesen értelmetlen dolognak tűnt. Az Árpád hídnál a villamosra várva kezdtem felébredni, annyira nem is volt hideg, talán a köd miatt. A HÉV-en még alkudoztam, hogy inkább a 35-re menjünk, de titkon reméltem, hogy a hosszabb táv lesz a nyertes. Nevezés után jó nagy pakkal a hátunkon, túrabotokkal a kezemben 6:15-kor elindultunk. Már pirkadt. Még sötétben akartunk indulni, de sebaj, lesz még alkalmunk sötétben menni. Jó érzés volt a már bejárt, ismerős úton menni, bár a sár és a pocsolyakerülgetés miatt picit morcos voltam. Szinte észre sem vettem, és már a Nagy-Kevélyen voltunk, múltkor elég szenvedős volt oda feljutni. Köd borított mindent, noha a nap már felkelt. 7:45 volt. Egy bácsi pecsételt, de olyan lassan csinálta, mintha soha vissza sem akarná adni az igazolófüzetet. Jött a lejtő, a megbeszéltek szerint futottunk Csobánkáig. Az aszfalt út nem tetszett. Az jutott az eszembe, hogy milyen jó, hogy nem nyáron kell ott végigmenni, sehol semmi árnyék. Most nem is hiányzott, a nap egyébként is csak próbálkozott előbújni a köd mögül. 9:50-re érkeztünk meg a Tölgyikrekhez, kedves nyár eleji emlékeket idéztünk fel, majd mentünk tovább Dömösre. Az út innen többnyire kellemesen lejtősen haladt, itt más problémák merültek fel. A Piros túra egybeesett a piros napjaim közül az elsővel, "kellemes" hasfájással kísérve. Dömösre 11:45-re érkeztünk meg, itt hosszabb pihenőt tartottunk, részben bizonyos otthon felejtett dolgok beszerzése, részben angol WC szükséglete végett.  Dömösön már fájt a sarkam, azt hittem, a zokni a hibás, megigazgattam, de érdemi javulást nem tapasztaltam. Megittunk egy kávét, és 50 perc pihenő után folytattuk utunkat. Eleinte kellemesen emelkedett az út Dobogókőre, később ez az emelkedés egyre kellemetlenebb lett, én meg egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre a Szakó-nyereghez érkezzünk. Az emelkedőn egy helyen meg is álltam, minden bajom volt, görcsölt a hasam, szomjas voltam. 2 perc pihenő után végül tovább indultunk. Nagy segítségemre volt a túrabotom, nagyon örültem, hogy végül elvittem magammal.13:25-kor értünk a Szakó-nyereghez, innen rögtön tovább is mentünk, bár itt már tényleg nem sok erőm volt, a női problémámon kívül a beleim is aktívkodtak, bizony ezen a szakaszon nem tudtam volna egyedül ebben a tempóban felmenni. Az emelkedőnek hamarosan vége lett, a gerincen gyalogoltunk végig Dobogókőig. A pecsételőhelyen kaptunk egy banánt, amit be is faltam gyorsan, majd ismét WC látogatás következett, ami után hihetetlen mód megkönnyebbültem. Ittunk egy forralt bort, majd 40 perc pihenés után továbbindultunk. Kicsit hideg volt, nem esett jól a lejtőn menni, ennek ellenére elég jó tempót diktáltam. A közérzetem jelentősen javult a dobogókői kis pihenés után, és még sötétedés előtt minél messzebb akartam jutni. A 42. km környékén volt egy feltételes ellenőrzőpont, onnantól már minden lépés fájt. Kezdtem felvenni egy robotmozgást, egyik lábamat raktam a másik elé, és csak mentem, mentem, nem érdekelt, hogy fáj. Lassan abbamaradt a beszélgetés is, csak némán lépkedtünk a cél felé, ha beszéltünk, akkor az a tempókról, a várható érkezésünkről, a következő pecsételőhelyről szólt. A nap már lement, mire a Csévi-nyereghez értünk, 16:45 körül járt az idő. Elengedtük a mögöttünk lévő társaságot, mert a nyakunkban jöttek, és zavart minket a beszélgetésük. Ameddig csak lehetett, lámpa nélkül mentünk, de egy darabon túl már egyáltalán nem láttam semmit. Szerencsére mindenhol nagyon jól ki volt jelölve az út, még én sem tudtam eltévedni, pedig nekem őstehetségem van hozzá. A sötétet lassan felváltotta valami sokkal rosszabb: sűrű köd ereszkedett a fák közé, a lámpám fénye csak a közeli fákat világította meg, ahogy néztem előre, néha még azt sem láttam, hogy merre kanyarog az út. Csak mentünk, mentünk a végeláthatatlan sötét ködben, többnyire vízszintesen, néhol emelkedve. Azt kívántam, hogy legyen már vége az egésznek, fájt a sarkam, (ekkorra már bebizonyosodott számomra, hogy nem kellett volna a túra előtt levágni a bőrkeményedést a sarkamról), valamint fáradtam a koncentrálástól, hogy lássak valamit, és hogy le ne térjünk a kijelölt útról. Nem beszélgettünk, csak a legszükségesebb szóváltásokra szorítkoztunk, de még a beszédünk is olyan fáradt, erőtlen, elcsüggedt volt. Elkezdtem nevetni: olyanok voltunk, mint akik az életükért küzdenek, hogy kiérjenek az erdőből, ahol a biztos halál vár rájuk, pedig csak egy teljesítménytúrán voltunk. Kezdtek nagyon hosszúak lenni a kilométerek, szinte örökkévalóságnak tűntek. Egyszer csak a távolban fények tűntek fel, kezdtem remélni, hogy hamarosan kijutunk az országútra, és annak a fényeit láttam, de rá kellett jöjjek, hogy azok a fények az előttünk haladók lámpáiból jönnek. Hamarosan utolértük őket, mások pedig minket, hirtelen feltorlódtunk, pedig kilométereken át egy teremtett lelket sem láttunk. Én örültem, hogy végre nem nekem kell elöl mennem és világítanom, valamint az előttem haladó 3 lámpa az én kis lámpámmal már elég jól bevilágította a köd ellenére az utat. Innentől kezdve már csak a gyaloglásra kellett koncentrálnom, bár igen csak lassan fogytak a kilométerek. Végül negyed 7 után néhány perccel megérkeztünk a Kopár-csárdához. Végtelen boldogság töltött el, igen megcsináltuk, 54,81 km 12:05 alatt. :) Leültünk gulyáslevest enni, jól esett az ülés is, a meleg leves is. Néztem az erdőből előtűnő imbolygó alakokat fényponttal a fejükön, mint egy csapat zombi, úgy közeledtek felénk. Ilyenek voltunk mi is? A  leves után átvonszoltuk magunkat a buszmegállóba. Még ha el is akart volna ütni egy autó se tudtam volna gyorsabban átmenni az út túloldalára. A buszon ülve rám tört az éjszakai nem alvás és az 55 km minden fáradtsága. Mégis roppant büszke voltam magunkra. Jók voltunk. Megcsináltuk. :-)))

HHH

Sok idő eltelt a legutóbbi posztom óta. A 2012-es esztendő kezd kerek lenni számomra. Kevesebb munka, szerelem, kirándulás, bringatúra, futás, edző. Ez történ velem az elmúlt 2 hónapban. Futás szempontjából mérföldkő, hogy július vége óta edzőm van, megtudtam a laktátküszöbömet, és pulzuskontrollos edzéseim vannak. Többé-kevésbé követem az edzéstervet, tökéletesen talán még sosem sikerült teljesíteni, de végre nem egyedül botorkálok a vaksötétben. Vasárnap félmaratont kellett volna futnom, de visszamondtam az egyéni nevezésem, mert nem éreztem magam elég felkészültnek, meg persze az edzőm sem. Elmentem ugyan váltóban futni, jót is futottam a korábbiakhoz képest, mégsem tudtam örülni, mert körülöttem minden ismerős félmaratont futott. Szent elhatározást is tettem, hogy ezentúl követem az edzőm utasításait, mert novemberben félmaratont akarok futni. Tegnap viszont olyan dolgot tettem, amit korábban még nem: életem első terepfutásán vettem részt a Hármashatár-hegyen. Hihetetlen jó volt nem a megszokott, megunt sík futóútvonalakat róni, beton nélkül, az erdőben, kis szinttel. Élveztem minden pillanatát, újra öröm volt a futás. Persze ez részben a társaságnak is köszönhető. :-)

Szaszának hála meg lett örökítve életem első terepfutása:

http://vimeo.com/49262396

ÉLEK!

Éled az életed, tudod, hogy változtatni kéne, de megvagy vele úgy, ahogy van. Egyik nap megy a másik után, a maga monotóniájában, taposod évek óta ugyanazt a mókuskereket. Elhiteted magaddal, hogy ha akarnál sem tudnál változtatni semmin. Fáradt vagy, de azt akarod hinni, ha két végén égeted a gyertyát, akkor nem maradsz le semmiről az életben. Megmagyarázod magadnak is, hogy kell a sok munka, a 3 munkahely, pedig a lelked mélyén tudod nagyon jól, hogy az egész csak önáltatás. Látszólag rendben vagy, pedig valahol mélyen érzed, hogy nem normális, hogy a szüleid évente kétszer látogatod meg, mert nincs időd, nagyszüleid ki tudja, mikor láttad utoljára, a barátaiddal alig találkozol, leginkább telefonon és cseten tartod velük a kapcsolatot, az ismerőseid normálisnak tartják, hogy egy találkozónál hozzád kell igazodni, ha időpontot akartok egyeztetni. A lakásod egy káosz, mert szó szerint csak aludni jársz haza, azt is hetente csak párszor, mert a többi éjjelt a munkahelyeden töltöd. Állat tartásáról ábrándozol, de örülsz, ha a növényeid nem száradnak ki, hiszen sosem vagy otthon.  Kell a pénz, mondod, és a környezeted elhiszi, csak te tudod, hogy az egész csak önámítás. Mások is ezt csinálják, már évek, évtizedek óta, ezt dobta a gép, ez a sorsod, ez az életed. Elhiszed, mert el akarod hinni. A lelkiismereted megnyugszik. Elégedett vagy a sorsoddal, van munkád, van pénzed, mindened megvan, mi kéne még? Apró jelek, hogy gyakran már semmi sem jó, idegesít a munkád, sokat panaszkodsz. De ugye a mai világban ki nem panaszkodik? 

Aztán jön egy átlagosnak induló nap, amikor pár másodperc alatt megváltozik az életed. Mondhatnám, hogy a sors, de inkább azt mondom, Isten keze. Egy jó nagy kijózanító pofon. Hirtelen mérhetetlen örömöt érzel, hogy élsz. Megváltoznak a prioritások. Előjön minden sötét és negatív dolog a lelkedből, amit el akartál nyomni, és már nem kérdés, hogy változtatni kell, és azt is látod, hogy hogyan. Amire azt mondtad, hogy lehetetlen, arról tudod, hogy meg kell tenned, és nem leszel kevesebb tőle. És elkezdesz igazából élni...

UltraBalaton

Fáradtság, idegeskedés, könnyek, felborult terv, hőség. Ezek a szavak jutnak először eszembe, mégis azt érzem, hogy elmondhatatlanul fantasztikus érzés volt ott lenni, részt venni. :-)

Valamikor február végén, március elején, egy hónappal a DK Teamhez való csatlakozásom után DK felvetette, hogy kéne DK-s csapatot indítani az UB-re. Kezdeti lelkesedésemben azonnal jelentkeztem, hamar össze is jött az első DK-s csapat. Csapatunk az UBUL (UltraBalaton UltraLassan) nevet kapta. Lövésünk sem volt, hogy mit jelent körbefutni a Balatont. Felosztottuk egymás között a szakaszokat, és jó pár hétre jegeltük a témát. A verseny előtt 2-3 héttel kezdett még csak körvonalazódni a logisztika. Az utolsó héten az indulásom is kétségessé vált, tudjuk ezt be az utolsó hét felfokozott hangulatának. A csapatom már pénteken leutazott a Balatonhoz, én 11 után indultam útnak Tihany felé. Az M7-esen Martonvásárnál tömeges baleset volt, egyébként is neccesen értem volna le Tihanyba. Újratervezés először. Tihany helyett Pécsely lett az úti célom, ott találkoztam a többiekkel. Kánikula volt, a kocsim szerint 36 °C, borult a tervünk a legelején. Eperszem Tihany után pár km-rel jelezte, hogy rosszul van. Ekkor jelentkezett az első nehézség: Pécselyen csak Telenoros térerő volt,  nem tudtuk elérni egymást. Végül Gergő elvitte Ernát, hogy leváltsa Eperszemet, aki egy kis pihenő után Pécselytől Erna távját futotta le, Beus pedig bringán kísérte. V. Miki Pécselyen még akkor is az árokban volt öntudatlan állapotban, amikor továbbindultunk a következő váltóponthoz. Ez intő jel volt mindenkinek, itt már nem a szintidő volt a fő ellenség. Hamarosan szembesültem, hogy hűtőtáska nélkül öngyilkosság volt elindulni. A kocsiban a vizem ihatatlanra melegedett, és sehol nem találtam boltot, ahol hideg vizet vehettem volna. Vászolyon Eperszem visszavette a bringáját, hogy Tihanyba tekerjen vele. Ernával nem értettük, hogy hol vannak a többiek, azt hittük, felveszik Beust, és úgy mennek tovább Dörgicsére. Persze most sem volt térerő, végül Ernának sikerült telefonálnia, a dolgot megoldottuk, Beus velem jött, Gergő felesége pedig Erna segítségével átvezetett Dörgicsére, ahová Geri úgy futott be, mintha kellemes futóidő lenne. Tücsi leváltotta, mi pedig tovább indultunk Ernával Köveskálra. Itt már majdnem megvesztem a szomjúságtól, de végre tudtam inni. Erna indulása előtt levettem a szoknyámat, és átöltöztem futóruhába. Megkaptam, hogy most már végre úgy nézek ki, mint aki a csapathoz tartozik. :) Erna elindult a dombokon fel-le Nemesgulács felé, én meg egyedül tovább Nemesgulácsra. "Hála" egy rendőrnek, nem a futók után mentem, hanem a kerülő úton, mert ott gyorsabban odaérek... Mondanom sem kell, lövésem nem volt, hogy merre járok, végül jó nagy kerülővel eljutottam Nemesgulácsra, nem kicsit idegesen, hogy nem érek oda a váltópontomra. Vagy fél órával korábban ott voltam, bemelegítettem, és vártam, vártam. Erna befutott, én adtam a slusszkulcsot, ő a dugókát, és elindultam az első 3 km-emre. Dóri bringával kísért, ami nagyon jó volt, futás közben tudtam beszélgetni, és elröppent az a 18 perc. Kicsit kifújtam magam, és jött a telefon, hogy menjünk Balatongyörökre, mert Anita nem biztos, hogy bírni fogja a 15 km-t abban a hőségben. Ernával leparkoltunk, egy MaraDK-s csapattagtól szereztünk hideg vizet (iszonyat hálás vagyok érte!), és elkezdtünk a vacsoráról beszélgetni. Enci berobogott a NonPlusUltráktól, és akkor vettem észre, hogy volt egy nem fogadott hívásom. És Ernának is. Dóri telefonált, hogy Anita utolsó távját át kéne vennem. Gyors bemelegítés, és már ott is volt Anita, én meg elindultam egy liter vízzel a hasamban Vonyarcvashegyre. Elég jó tempót futottam, a nap már lement, nem égetett tovább, vöröses színben úszott az ég, mellettem a Balaton, gyönyörködtem a tájban, így értünk Vonyarcvashegyre, ahol dugtam a dugókával, és... nem láttam egyetlen UBUL-ost sem. Lassan eljutott a felismerés a tudatomig, hogy nekem nincs váltóm. Rövid habozás után továbbfutottam, Dóri pedig őrült telefonálásba kezdett. Úgy emlékeztem, hogy a következő váltópont nincs messze. Kb. 2 km után felhívtam Dórit, hogy mit sikerült intéznie, és milyen messze van a következő váltópont. Dóri jól beparáztatott, hogy 9 km-re, és a többiek nem találták meg a vonyarcvashegyi váltópontot, majd valamikor leváltanak. Pszichésen nem tett jót, azt tudtam, hogy 9 km-t nem tudok lefutni a 4 után, főleg úgy, hogy elfutottam az elejét, de Dóri nyugtatott, hogy majd útközben leváltanak. Futás közben az utat sasoltam, hogy mikor jön a felmentő autó, de nem érkezett meg, én viszont belefutottam a gyenesdiási váltópontba, ahol már várt Beus. Szerencsére az a 9 km csak 4 volt. Ekkor szembesültünk egy következő problémával: Zsoltit Balatonboglárról el kellett volna hozni Balatonberénybe, de az én második futásom már nem volt betervezve, és képtelenség lett volna Zsoltit időben a váltópontjához transzportálni. Ezúttal a rokonai voltak segítségünkre, akik elvitték Balatonberénybe, odaadta neki Erna a rajtszámot, elindítottuk Zsoltit, mi pedig útra keltünk Siófokra, a szállásunkra. Éjjel 1-re értünk oda hulla fáradtan, és nem találtuk a szállást. Le-fel járkáltunk, kérdezősködtünk, és semmi. Végül persze meglett, szegény Katát felébresztettük, és lejött elénk, igaz, közben már én is rátaláltam a Dominóházra. Ettünk pár falatot abból a pizzából, amit Kata rendelt nekünk 2 órával korábban, és kidőltünk. Zsolti, Tücsi és Dóri futottak ez idő alatt...

Reggel 6 körül a többiek készülődni kezdtek, én még próbáltam aludni. Fél füllel hallgattam a híreket, hogy Zsolti rosszul lett futás közben, és hajnalban Ador vette át a szakaszát. 8-ig próbáltam aludni, de nem bírtam, csak fetrengtem az ágyban. Elkészültem, összepakoltam, majd fizetéskor kiderült, hogy nem működik a bankkártyás terminál, a portás néni pedig nem tudta megmondani, hogy hol van ATM, én meg kétségbeesetten hívtam Gyulát a DK Nehézbombázók csapatából, szegény éppen futott akkor, amikor zargattam, de készségesen segített nekem. Sikeres bankautomata vadászat után vissza a szállásra, fizetés, indulás és ... eltévedés... Kis utcákon kanyarogtam le-fel, közben a percek peregtek, egyre esélytelenebbnek éreztem, hogy időben odaérjek a váltópontomra. Már vezetni sem tudtam normálisan idegességemben, elkezdtem bőgni, és ekkor hívott vissza Gyula, hogy minden rendben volt-e a fzetéssel. Azzal igen, csak lövésem sem volt, hol vagyok. Végül hála Gyulának, megnyugodtam kicsit, és megtaláltam az utat, útközben felhívtam Gerit, hogy gáz van, nem fogok a váltópontomra érni, meg egyébként se találok oda. Geri nagyon rendes volt, megvárt a 71-esen, és elnavigált Káptalanfüredre. Leparkoltam, összeszedtem a cuccaim, és már ott is volt Ador. Na igen, ez sem a tervek szerint alakult, vasárnap a szombatinál is nagyobb hőség volt, Beus rosszul lett, Erna és Ador vette át a szakaszait, de ezt csak utólag tudtam meg, én csak láttam, hogy Beus igen vacakul nézett ki, amikor elindultam Alsóörsre Tomi kíséretében. Végre kifuthattam magamból a feszültséget. Tudom, fura, de jól esett az a futás, a vizes sapkának köszönhetően annyira nem is volt melegem, Tomi kísért bringán, nem voltam egyedül. Amikor még úgy éreztem, hogy a távom felénél járok, már fel is tűnt az alsóőrsi váltópont. Ahogy beértem és Dóri leváltott, a többiek közölték, hogy a következő 6 km-t feldaraboljuk 3x2 km-re, és enyém a középső. Az utolsó kérésem csak annyi volt, hogy az enyém legyen az utolsó 2, hogy szusszanjak kicsit. Anita kirakott valahol, talán a táv felénél. Elindultam Csopak felé, de Gergő észrevett, és mondta, hogy Ador elég közel van hozzám, így felvett, és egy darabon elvitt Csopak felé. Adort leváltottam, és befutottam Csopakra, útközben Kata a kezembe nyomta a slusszkulcsomat, és próbálta elmagyarázni, hogy Anita hol hagyta a kocsimat. A váltóponton Anita futott tovább, Tomi kicsit megpihent, majd hirtelen észbe kapott, hogy Anita már árkon-bokron túl van, és utána eredt. Egyedül maradtam. Felfrissítettem magamat a kútnál, és elindultam visszafelé megkeresni a kocsim. Talán volt az 1 km-re is a váltóponttól, legalábbis annak tűnt. Jöttek szembe velem a futók, próbáltam biztatni őket, de leginkább azt kérdezték, hogy milyen messze van a frissítés. Az egyik autó megállt mellettem, a vezetője aggódva nézett rám, és közölte, hogy rossz irányba megyek, a többiek a másik irányba futnak. Egy másik autóból meg valami szálloda felől érdeklődtek, mire közöltem, hogy szívesen segítenék, de azt se tudom, milyen településen vagyok. Ők is elég furcsán néztek rám, aztán otthagytak. Visszaértem oda, ahol Katától megkaptam a slusszkulcsot, és elkezdtem keresni a kocsimat, de nem találtam. Azt hiszem, Gergő volt az, aki felhívott, hogy Balatonfüreden fel kéne vennem Anitát, de a kocsim még mindig nem találtam. Egy parkolóban bóklásztam, eredménytelenül. Majd visszatérve az útra, megpillantottam kocsim, hívtam is Gergőt, hogy megvan. A következő telefon talán Dóritól jött, bár erre már nagyon nem emlékszem, hogy Erna nem fogja bírni az utolsó két szakaszt, le kéne váltani Tihany Keletnél. Gergő sietett ismét a segítségemre, a szállásáról ugrasztottam ki, és elnavigált a váltóponthoz, de váltásra nem volt szükség, Erna frissen és üdén érkezett Tihany Kelet nevű váltóponthoz, és tovább is szaladt. Dórit és Anitát elvittem Erna után, hogy együtt tegyék meg az utolsó kilométereket, Geriékkel mi előre mentünk, leraktuk a kocsit a Belső tóhoz közel, és az utolsó méterekre csatlakoztunk Ernáékhoz, a csapat együtt futott be a célba. Boldog voltam. Megcsináltuk!

Suhanó U.B.U.L. célba ér

UBUL - a csapat
Ador, Anita, Geri, Tücsi, Beus, Dóri, Krisz
Eperszem, Erna, Tomi, és én
(Zsolt sajnos nem jött velünk Tihanyba)

DK Team az UB-n

Ez a verseny messze nem a futásról szólt. Ez igazi csapatmunka volt. Mindenki segített, ahol tudott, mindenki ott volt, ahol kellett. Köszönöm mindenkinek! A bringás kísérőknek különösen! 

DK CSK-nak igaza volt, az UB tényleg meghatározó élmény az ember életében. :)

A jól megérdemelt pihenés :)

Körbefutottuk. :)

Rehab

Minden a gödörrel kezdődött, a margitszigeti rekortánon. Igazi jó egészségügyisként azt gondoltam, hogy annyira nem nagy gáz, hogy nem tudok lábujjhegyre állni a jobb lábammal, így futottam még 2 kört másnap a Szigeten, PB-t ráadásul. Nehány nap múlva már a járás is nehézséget okozott. Sérülésem után 1,5 héttel a WTCC-n összehozott az élet egy fizioterápiás orvossal, aki kezelésbe vette a bokám, a találkozásunktól számított egy hét elteltével már gyógytornára jártam. A gyógytornászam azt mondta, hogy vigyek rövifd gatyát a tornához, és átöltözve jelenjek meg. Az első gyógytornára érkezvén naivan azt gondoltam, hogy az öltözőszekrényhez jár kulcs, habár be kell valljam, ebbe az egészbe bele sem gondoltam. A papíromra várván egy volt évfolyamtársamba botlottam, aki síbalesete miatt járogat még mindig tornára. A Gondviselésnek köszönhettem ezt a találkozást, mert mint kiderült, az öltözőbe lakatot kell vinni, akkor el tudod zárni a cuccaidat, de értéket így sem tanácsos az öltözőszekrényben hagyni. Így esett, hogy Annamari szekrényébe költöztem első alkalommal. Az első torna kudarc volt, körülöttem mindenki már "profi" volt, a többiek már lábujjhegyre tudtak állni, szemben velem. :) Sajnos az állandó hétköznap nappalos műszakjaim miatt csak ritkán tudtam eljutni gyógytornára, de így is gyógyulásnak indult a bokám. A gyógytornák hangulatát nagyon élvezem, az ember tornázik kicsit, aztán kap egy kis elektromos kezelést, ül, beszélget a sorstársakkal, és végre nem kell rohanni. Felbuzdulva a fájdalommentességen előbb egy őrségi 23 km-es gyalogtúrán estem át bokarögzítőben, amitől ugyan előjött a dermatitisem, de a bokám nem fájt, így semmi akadályát nem láttam annak, hogy egy hét múlva Aggteleken csak tape rögzítésben tegyek meg 12 km-t. Na, azt nem kellett volna. A bokám újra fájni kezdett, mintha soha nem is lett volna tünetmentes. Nem baj, gondoltam majd a bokarögzítő csodákra lesz képes, ezért előbb hétfőn futottam 3 km-t, majd minden józan gondolatom ellenére futnom kellett csütörtökön is a DK-s edzésen. Futottam egy kört. Mivel a bokarögzítőm extra pántja nagyon nyomta hétfőn a talpamat, azt otthon hagytam. Igaz, rossz ómen volt, hogy már akkor is fájt a bokám, amikor tekertem ki a Margitszigetre, de mit nekem egy kis bokafájás. A szigetkört lefutottam, hurrá, nem fáj a bokám - gondoltam. Ma reggel kegyetlen bokafájdaloma keltem, bokarándulásaim történetében most először vettem be fájdalomcsillapítót, és lábamon a bokarügzítőmmel elindultam dolgozni. Hurrá. Ügyes vagyok, megcsináltam. A probléma csak az, hogy vasárnap félmaraton váltóban futok, és nem fogom visszamondani az utolsó percben. Csak 7 km. Utána marad 3 hetem az UB-ig a regenerálódásra, ahol 2x10 km helyett csak 10 km-t szándékozom futni. Meg egy kicsit a szülinapomon, bár erről már kezdek lemondani. A gyógytornászomnak csak az aggteleki túrát mertem bevallani, a többiről mélyen hallgatni fogok. A futás szigarúan tilos. Csak nem bírtam/bírom ki, hogy ne menjek, amikor mindenki fut. Tudom, hogy idén ismét ugrott a szeptemberi Nike félmaraton, sőt kezdem azt hinni, hogy ez a boka örökre ilyen lesz, a lelkem mélyén dédelgetett maraton örökre csak álom marad.
Aranyhal. Meg bringa... Ez jutott.

Őz az Őrségben

Velemér

Aggtelek

Pillangó

Őz Aggteleken

Amikor semmi nem jön össze

Sosem szabad egy dologra feltenni az életedet, mert ha az borul, akkor minden borul. Annyira akartam futni, és annyira elhittem, hogy ez nekem való. Aztán jött a bokasérülés. Lassan, de elfogadtam, hogy én bizony nem fogom átlépni a 100 km-t áprilisban, de még csak májusban sem, olyannyira, hogy május 20-án sem fogok tudni futni a Coca-Cola női futóversenyen. A 2010-es bokarándulásom miatt lazák a külbokámnál a szalagok, és bár most csak enyhe rándulásom van, a bokám instabil. Amíg fáj, pihentetnem kell, utána meg gyógytorna, sportnak meg marad a bringa és az úszás. A futást legalább 4 hétig elfelejthetem. Egyik kollégám elültette a bogarat a fülembe, hogy menjek gyógytornára. Sosem hallottam, hogy bokarándulással gyógytornára járnának, de utánaolvasva nagyon is létezik a dolog. Mivel jó esélyem van az ismételt bokarándulásokra, átértékeltem magamban a "banális" rándulás rehabilitációját. Mert az jelent valamit, amikor már nem tudok lépcsőzni a fájdalomtól, amikor különösebb trauma nem érte a bokámat.

Talán sportot kéne váltanom, a bringa jobb lenne. 

Talán Csernusnak volt igaza, hogy a sport is csak menekülés... Hirtelen megint nem maradt más, csak önmagam. Mi vagyok én? Egy dolgozó lény. Ma is felhívtak, hogy nem mennék-e ügyelni. Ha akarnám, minden nap dolgozhatnék, 7/24. Fura ez a mai világban, amikor annyian munkanélküliek. Mások mit meg nem adnának egy munkahelyért. Én pedig azért küzdök, hogy kevesebbet dolgozzam, mert a munka mindig megtalál. Csak ma két hívásom volt munkaügyben, egy külföldi betegszállítás, és az ügyelet, ami rendszeres meló lenne. De a munka már nem tesz boldoggá. 

Júniusban megint gyerekeket táboroztatok. Tavaly nagyon fárasztó volt az az egy hét, nem sokat aludtam, viszont teljesen feldobott. Betegek után egészséges gyerekek. Halál után az élet. Nagyon várom már. Ha lenne hozzá kicsit is érzékem, elmennék tanítani alsósokat. De sajnos nem vagyok tanár alkat.
Hiányzik a Főiskola, amit abbahagytam. Folytatni kéne. Csak a munka miatt nem megy. A munka miatt nincs életem, ugyanakkor a munka az egyetlen biztos pont az életemben. Ördögi kör. 

Az idei év a vágyaim megvalósításáról szól. Ha nem futhatok félmaratont, akkor átúszom a Balatont. Vagy veszek egy akváriumot, és halakat fogok tartani. Csak sajnálom őket, mert rabok. Bár a szobanövények is rabságban sínylődnek, mégis jó pár van a birtokomban. Egy jó nagy akváriumom lesz, és aranyhalak lesznek benne, fátyolfarkú aranyhalak, amire mindig is vágytam...

Kényszerpihenő :-(((

Fáj a bokám. A Camino után egy héttel felvettem egy magassarkú csizmát, és rosszul léptem. Akkor még nem is, de otthon már éreztem a bokám. 3 nappal később éjszakás voltam, kivonultunk a Népligethez, és vissza a kocsihoz már az ápolómra támaszkodva tudtam csak menni. Az állomáson megnézte a kolléganőm a bokámat, duzzadt volt, és egy rusnya vérömleny éktelenkedett rajta. Persze nem engedtem magam leambuláltatni. Fásli már volt rajta, mert fájogatott. 4 nappal az ominózus rosszul sikerült lépés után elmentem a traumatológiára, ahová soha nem mentem volna el, ha tudok egyedül, segítség nélkül járni. Egy hétig otthon kellett volna lennem, persze ez lehetetlen volt. Ezért kompromisszumos megoldásként orthesist kaptam 6 hétre. 6 hét után egész jó lett a bokám, bár még jó ideig kényszertartásban lépcsőztem. 

Eltelt 1,5 év, már el is felejtettem, hogy valaha volt bokaproblémám, az orthesist is csak pakolgattam a szekrénybe, mint egy olyan dolgot, amire soha többé nem lesz szükségem. Aztán a napokban elkezdtem érezni. Nem volt kimondott fájdalom, csak éreztem, hogy valami nem jó. Múlt héten elmentem sötétben futni a Margitszigetre, és a vacak rekortánon egy rosszul kivilágított helyen beleléptem egy gödörbe, természetesen a fájós lábammal. Következő nap még futottam, nem volt semmi baj. Rá két napra volt a DK buli, ahol a sorversenyen szaladgálni is kellett, na onnantól kezdve egyre rosszabb. Fáj már lépéskor is, lépcsőzéskor is. Azért hülye gyerek módra bringával mentem dolgozni, noha az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tekerés közben sokkal kevésbé fáj, mint gyaloglás, lépcsőzés közben. Szóval most kényszerpihenő. Kezdem elfogadni, hogy le kell mondjak a futásról egy jó darabig, sőt, lehet a félmaratontól is búcsúznom kell. Sajnálom, mostanában minden időmet a futás töltötte ki. Majdnem meglett áprilisban a 100 km. Egészen pontosan 99, 64 km. Még nem érzem az ürességet, de tudom, hamarosan fogom...

Az első edzésem a NIKE Futóklubban

A DK Team közös edzése csütörtökönként van a Margitszigeten a NIKE Futóklubban, a Margitszigeti Atlétikai Centrumban. A nyári időszak edzései már 2 hete megkezdődtek, munkahelyi elfoglaltság miatt csak a 3. héten tudtam először elmenni futni. Kata mégsem jött, pedig reménykedtem, hogy nem egyedül kell téblábolnom. Bár virtuálisan baromi jól feltalálom magam, azért élőben ez még nem megy, már nem is fog soha. DK-st alig láttam, csak ott szerencsétlenkedtem. Elkezdődött a bemelegítés, az edző nagyon rendes volt, segített, bár ettől meg egész hülyén éreztem magam, mint aki életében először akar futni. Az edző kérdésére elmondtam, hogy én 6:30-7:00 min/km tempóval szoktam futni, erre azt mondta, hogy 7 órakor indul egy lassabb csapat, de ha már lejöttem, akkor fussak egy kört. Majd épp indulni készültünk a körünkre, amikor egy volt évfolyamtársam jött szembe. Ő is lejött az edzésre. Vagy 6 éve nem láttam. Futás közben csacsogtunk végig, de éreztem én, hogy gyors nekem a tempó, nem is mertem a pulzusomat figyelni. A kör végeztével megálltunk, ittam egy kis vizet, szomjas voltam, mint a dög. Úgy terveztem, hogy nekem ennyi volt a futás, de az edző mondta, hogy menni fog nekem a következő kör is, hiszen végig beszéltem. Igaz, néha már a tüdőm köptem ki, de az más kérdés. :) Így futottam még egy kört, itt már az utolsó 1 km-t lassabb tempóban, addigra már nagyon elfáradtam. És az eredmény: első Szigetkör: 29:08, második Szigetkör 31:11. Az edző pedig azt mondta, hogy visszavonja, amit a 7 órás csoportra mondott. Menjek csak 6-ra legközelebb is. :)

Vivicittá 11,9 km / Március havi összegzés

Vivicittá 11,9 km

11,9 km, nettó idő: 1:11:01

Mit is mondhatnék, először is nem vagyok megelégedve a BSI szervezésével. Meghirdetnek egy 12 km-es versenyt, majd pár nappal a verseny előtt kitalálják, hogy az csak 11,9 km lesz. Biztos így sikerült kimérni. A verseny előtt 20 perccel beálltam a sorba, hogy leadhassam a csomagom. 2 perccel a verseny előtt még mindig a sorban álltam, akkor kapcsolhattak a ruhatárosok is, mert elkezdték mondani, hogy nincs karszalag/sorszám, mindenki saját felelősségére lerakhatja a sátorba a cuccát. Ekkor felgyorsultak az események, hirtelen eltűnt a sok ember. Otthon nem mentem pisilni mondván, majd a helyszínen. Hát ez teljességgel esélytelen volt, emberek sorban álltak a toi toik előtt, 1 perccel a rajt előtt. Kibírom, gondoltam, és átverekedtem magam a bóklászó embereken, és beálltam a tömeg legvégére. A pisilésen kívül minden rendben volt, pulzusmérő rajtam, óra szépen mutatja a pulzusom, telefon a zsebben, kedvenc zenéimet elindítottam, rajt. Majd 3000 ember van előttem, vagy 8 perc, mire elérünk a rajtig. Elindítom az időmérést az órámon, hát nem mutat pulzust. Biztos nem nedvesítettem meg eléggé a pántot, majd ha izzadni kezdek, mutatni fogja a pulzust. Már egy km-t szaladunk, dzsekim felhúzva, izzadok, pulzus semmi. Gondolom, majd ha a hídra kiérünk, addigra jó lesz, ha nem, akkor megigazítom, hátha érintkezési hibás. Margithíd, igazítás, egészen a rakpartig rakosgatom magamon, semmi. Feladom. Felhúztam magam. Eddig nem is figyeltem a tempóra, csak futottam a többiek után. Pedig kellene az a pulzuskontroll, hogy ne fussam el az elejét. Sebaj, majd érzésre futok. Amíg rendesen kapok levegőt, és van erőm mosolyogni, addig nincs baj. A 4. km után észreveszem, hogy kb. 6 perces átlagot jövök. Nem lesz jó vége, gondolom magamban. Lassítani kéne, és a 8. km után belehúzni, ha marad erőm. Közben átjutunk az alagúton, szaladunk a Lánchíd felé, mosolygok, szép az élet, süt a nap, a szél sem olyan borzasztó. Át a Lánchídon, a József Attila utcánál utolérem a 2:15-ös iramfutókat, az okoz némi torlódást, alig bírom leelőzni őket, gondoltam, most lassultam, vége a jó kis 6 perces szériának, de nem. Kilométerek óta beálltam a 6 perces ezrekre. A Báthory utcánál megtorpanok, elég erős szembe széllel kell küzdenem. 8 km már megvan, 2. frissítőpont, iszom egy kis izoitalt. Viszont én futás közben nem tudok inni, ezért meg kell állnom. Nem akarom, hogy a ragacs a nyakamban végezze. Már a parlament előtt járok, mire sikerül többszöri megállás után elfogyasztani az izoitalt. A szám összeragad, vizet kellett volna innom. A szél rendületlenül fúj. Hamarosan elérjük a félmaraton és a Vivicittá szétválasztóját, mi futunk egyenesen tovább, hogy felkanyarodhassunk a Margithídra. Emelkedő. Most kéne gyorsítanom, de már nincs tartalékom. A szél óta érzem, hogy nehezen kapok levegőt. Még jó, hogy nem működik a pulzusmérőm, biztos 180 feletti értéket mutatna. Végre lefelé futunk a Margitszigetre. Az utolsó km-nél gyorsítani akarok. Valamennyire sikerül is, de már nagyon várom a célt. Alig kapok levegőt. És végre megpillantom a kapukat. Ekkor már tudom, hogy 1:12-n belül fogok végezni. Nem is merem elhinni. Megcsináltam! PB-t futottam! Soha életemben nem futottam még 6 perces km alatt. Mosoly, elégedettség, feldobottság. Már nem érdekel a szervezés, csak hogy futottam egy nagyon jót. :-) Hivatalos nettó idő: 1:11:01.

Március havi összegzés

A hónap elejét ellinkeskedtem, így a tervezett 100 km-ből 78,71 km lett, mely 9 futásból adódott össze. A Vivicittá előtt 2 héttel részt vettem a DK Team lassú szekciójának Csigafutamán, ahol lefutottuk a Vivicittá útvonalát. 2 alkalommal voltam túrázni, megcsináltuk az álomtúrámat: Dobogókő - Prédikálószék - Vadálló kövek - Rám-szakadék - Dobogókő. Közben jól ránk is esteledett. 7 alkalommal tornáztam, kipróbáltam Rubint Réka tornáit (elég brutál), voltam Aerobik napon, ahol megnéztem, mi az a zumba, ha már olyan nagy népszerűségnek örvend, de rájöttem, hogy nem az én sportom. Egyáltalán sport az? Olyan, mintha össze-vissza táncikálnánk jó zenékre, gyakorlatilag az ember részegen is ezt adja elő a diszkóban. Bocs azoktól, akik zumbarajongók! :-) A bringát még nem vettem elő, bár a kollégák már hiányolták. :)

Elvégre hóvirágnéző túrának indult

Áprilistól rendszeresebb futást tervezek, és szigorúan pulzuskontrollal. Most viszont fekszem, mert holnap nehéz napom lesz.

Ha szikla van, másznom kell :)

Pilis márciusban

Rám-szakadék - március 16-án még jeges volt

Rám-szakadék

Gyökérkezelés 3.

Folytatom a jobb alsó hatosom történetét. A 2. részben ott hagytam abba, hogy alig bírtam rágni a jobb oldalon a fájdalom miatt. A hétvégére ez odáig fokozódott, hogy fájdalomcsillapítót kellett bevennem, munka közben egyre csak egy jobb oldali lüktető arcfájdalmat éreztem. Vasárnapra ez jelentősen enyhült. Hétfőn újra fogorvos, fogröntgen, amin persze nem volt semmi, a doki is értetlenül állt a probléma előtt, de mégsem mondhattam, hogy ez családi vonás, anyám foga is nagyon lassan nyugszik meg egy-egy beavatkozás után. Kaptam egy hosszabb távú ideiglenes tömést, a fogam egy inlay várományosa. A doki szigorúan meghagyta, hogy rágjak a jobb oldalon is. Ez eleinte nem esett jól, mert érzékeny volt, de ahogy teltek-múltak a napok, már észre sem vettem, ha a jobb oldalon rágtam. A 2 hetes kontrollkor már panaszmentes volt a fogam. Közben megkezdődött a jobb felső hetesem kezelése, a tervezettnél korábban, talán már egy hónapon belül megkapom a 2. inlayem. Most abban van ideiglenes tömés, ami miatt nem nagyon merek rágni a jobb oldalon, félek, hogy kiesik a tömés...

Alakformálás - megoldás a problémákra?

Amikor elkezdtem futni, beszereztem egy csomó hangos könyvet, többek között Csernus A férfi c. könyvét. Egyszer régen az akkori barátom anyjától karácsonyra Csernus A nő c. könyvét kaptuk ajándékba, amit én lelkesen el is kezdtem olvasni, noha előítélettel voltam Csernus iránt. A stílusa nem tetszett, de egy valami szöget ütött a fejemben: én egy vacak kapcsolatban vagyok, amiből ki kéne lépnem, de nem merek változtatni a dolgokon. Sokat nem is kellett várnom, egy hónap múlva már egyedül voltam, bár nem rajtam múlott a dolog. Szóval ha mindenben nem is tudok egyetérteni Csernus doktorral, azért vannak jó gondolatai. Évekkel A nő olvasása után gondoltam megismerkedem a másik oldallal is, A férfivel. A hosszas bevezető után a lényegre térek. Egyik futás alatt épp arról beszélt Csernus doki, hogy a sport is lehet menekülés, ahelyett, hogy szembenéznénk a problémáinkkal, más elfoglaltságot keresünk. A sport nagyszerű erre, mert kiadja az ember a feszültséget, és még vállon is veregeti magát, hogy egészségesen él, mindent megtesz magáért. Na, én nagyon elgondolkodtam ezen. Mert mit is tudok felmutatni 31 évesen? A célom, hogy fussak egy félmaratont? Próbáltam mentegetni magamat, hogy én nem viszem ezt túlzásba, ez nem menekülés, tényleg csak az egészségemért, jobb alakomért... Talán jobb lenne, ha ugyanúgy otthon (bocsánat, valamelyik munkahelyemen) tespednék? Érdekes, tulajdonképp semmiben nem jutottam előrébb, mint mikor elindultam a Caminóra. Azóta volt két pasim, jól át lett cseszve a fejem, és ugyanúgy egyedülálló vagyok, mint akkor, ugyanúgy 3 állásom van, csak nem ugyanaz a 3, ugyanannyit dolgozom, ugyanúgy a tesómmal lakom, csak ő azóta szakított a barátnőjével, így eggyel kevesebben vagyunk. Mondhatni ugyanúgy keresem az utam. Mindegy, a futások alatt lesz időm gondolkodni. :) Erről jut eszembe, tesóm az egyik FB-os posztom után tök komolyan megkérdezte: Te akkor nem is a maratonra készülsz, csak félmaratonra?

Szóval az emberek kis része ugyan, de a sportolásba menekül, levezeti a feszültséget, amit a konfliktusok okoznak az életében, és marad minden a régiben. Minap szörföltem a neten, és rátaláltam Balogh Tamás blogjára. (Mire nem jó a FB.) Kitalált egy 70 napos diétát, megfűszerezte egy kis testedzéssel, és elhitette a csajokkal, hogy ettől majd megváltozik az életük. Mert szerinte mentálisan is változni fognak az önmegtartóztatás és önkínzás 70 napja alatt. Egy frászt. A blogja tele van önbizalom-hiányos huszonegy-két éves csajjal, akik azt hiszik, attól lesznek nők, ha 0% a testzsírjuk, a BMI-jük meg 18 alatti. Végigcsinálják a programot, 70 napig van céljuk, leadnak jó pár kilót, és mi lesz a végén? Egy ideig elhiszik magukról, hogy milyen jó csajok lettek, de ez nem fog sokáig tartani. Abbamarad a szigorú diéta, esetleg csökken a testmozgás, és elkezdenek visszakúszni a kilók, a kis csaj meg összeomlik, hogy jujj, 2 kiló többlet van rajta, már nem is igazi nő. Mert nem oldódott meg semmi az életében. Ugyanaz a csaj maradt, mint 70 nappal azelőtt. A problémák, a konfliktusok nem tűntek el, csak a szőnyeg alá söpörte őket pár hónapra. Jó példa erre az egyik "átváltoztatott" lány, Laura. Ő még műmelleket is csináltatott magának. (Más kérdés, hogy a blogja meggyőzött, hogy én soha, de soha ne akarjak műmellet.) Majd rájön, hogy sem a tökéletes alak, sem a mellimplantátum nem teszi boldoggá. Mert ugye alapvetően csak azt akarja az ember, hogy boldog legyen. A test 30 felett, de 35 felett már kérlelhetetlenül fonnyadni kezd, és akkor mi marad ezeknek a nőknek? Lesz egy férjük, lesz egy-két gyerekük, csak éppen nem lesznek soha igazi nők, ha nem értik meg, hogy az belülről jön. Egy igazi nőről sugárzik a szépség és a magabiztosság. Meglepő, de lehet, hogy van súlyfeleslegük. Mégis vonzzák a pasikat.

Mi tehát a boldogság titka? Ne legyenek túl nagy elvárásaink, és akkor boldogak leszünk. :) Tyű, ezt se hittem volna, hogy én Pál Ferit fogok a blogomon idézgetni. Tehát nem a sport és a fittség ellen vagyok, de az ember teste hiába lesz tökéletes, ha a lelke meg baromira nincs rendben. Hosszú távon a teste se lesz rendben, mert meggyőződésem, hogy a betegségek jelentős része pszichés eredetű, vagy nagy százalékban szerepet játszik benne a pszichés komponens. (Ismét hivatkoznék a tökéletes testű Laura blogjára, aki szívtáji szúrásokról panaszkodott.) Az embereknek nincs önismerete. Nem tanítják nekik. Csak akkor foglalkoznak ilyesmivel, ha valami lelki trauma éri őket. A testet és a lelket nem lehet egymástól elválasztani. Az ember test és lélek ötvözete.

Februári összegzés

Február 29-re csak összehoztam az idei 100 km futást. 9-szer voltam futni, összesen 71,3 km-t futottam, és 8 alkalommal tornáztam. Mondjuk jó lett volna hetente legalább háromszor elmenni futni a heti 2 helyett, ez nagyon nem jött össze, viszont kipróbáltam a hóban, latyakban, -10°C-ban való futást, amiért roppant büszke vagyok magamra. A 71 km-ből 8 km volt mindössze futópadon, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy nem vagyok hajlandó fizetni azért, hogy futhassak. :) Megvolt a havas túra is, 8 km-t mentünk a Bükkben. Összességében nem zártam rossz hónapot, tekintve, hogy mellette mennyit dolgoztam, sőt, két hétvégén üdültem is. :)

Márciusi tervem heti 3 futás, 100 km, és heti 2-3 torna.

Gyökérkezelés 2. (Fogeutanázia :-) )

Múlt héten, az első szerdai szeánsz után kaptam egy pulpaölő cuccot, rá egy tömést, hogy megölje a gyulladt pulpát. Edit azt mondta, jobb ez így, megölni, hogy ne fájjon. Én meg erre csak azt mondom: fogeutanázia! Pénteken a doki is megerősítette azt, amit Edit korábban mondott: magamnak köszönhetem, hogy gyökérkezelni kell a fogamat, ha egy évvel korábban megyek, akkor még meg lehetett volna menteni... Na, ettől nem éreztem jobban magamat. A pénteki kezelés vége: 2/4 gyökércsatorna kitisztítva. Egy el van meszesedve, egy meg nem létezik, vagy jól elbújt. Ideiglenes tömés. Az érzéstelenítés jótékony hatása alatt tornáztam és futottam egyet, aztán kezdődött a fájdalom, úton Répáshutára már ordítani tudtam volna, bár Eminél még bevettem egy Algoflexet, mert az volt csak nálam. A hétvégét nyugodtan töltötte a halott fogam, nem fájt. Csak az ínyem. A gyökérkezelés előtt készült egy fogröntgen, az asszisztens beletuszkolta a számba a röntgenfilmtartó cuccot, miközben az alsó fogaim el voltak érzéstelenítve, vagyis csak azt éreztem, hogy felül fáj, azt nem, hogy alul széttrancsírozta a nyálkahártyám. Ennek köszönhetően evéskor és beszédkor - a nyelvem mozgásakor - erős, tompa fájdalmat éreztem. Hétfőn újabb kezelés: mivel nem fájt a fogam, a doki arra a következtetésre jutott, hogy az elmeszesedett gyökércsatornában már nincs élet, a negyedik meg egyszerűen nem létezik, a hátsó 2 helyett nekem egy van. Kaptam gyökértömést, ideiglenes tömést, és ennyi. Egy hét múlva újra találkozunk. Meg kell valljam, megijedtem, amikor érzéstelenítés nélkül nekiesett a fogamnak, ez valószínűleg látszott is rajtam, mert megjegyezte, hogy nem fog fájni, mert már nincs élet abban a fogban. Az nem is fájt, csak a felső 6-7 közül valamelyikbe hasított bele az éles fájdalom, amikor a fúró vízhűtése elérte. Újabb fogröntgen a gyökértömés ellenőrzésére: látszólag minden rendben. Mivel nem voltam érzéstelenítve, a röntgenfilm behelyezésekor vigyáztam a nyálkahártyámra, nem is volt vele semmi gond, sőt, azóta már az előző sérülés is meggyógyult. A kezelés után a fogam jól volt, valami bizonytalan fájdalmat éreztem, de semmi komoly. Akkor. Azóta egyszerűen képtelen vagyok rágni a jobb oldalon. Néha evés közben, főleg, amikor sietni kell, véletlen átmegy a kaja a jobb oldalra, és akkor kegyetlenül fáj. Mostanában a pépes ételeket preferálom. :) Éjjel rémálmom volt: a jobb felső molarisok teljesen hiányoztak, és az aktuálisan kezelt jobb hatost el kellett távolítani, és már nem volt mivel rágni a jobb oldalon...

Februári lazulós hétvégék

Sárvári Danubius THS

 Azt hiszem, megérdemeltem a pihenést. Múlt héten nyugdíjas-csajos sárvári wellness hétvégére mentünk. Odakint -10-15 °C volt, szóval egyetértésben a medencében és a szaunában való döglés mellett döntöttünk. Sok alvás, bőséges étkezés, korán fekvés, alkoholmentesség. És én vezettem. Meredek volt, de épségben megtettem az utat oda-vissza. Az őrangyalom vigyázott rám. Sajna azonban megint megcsapott a jólét érzése, rájöttem, nekem márpedig kell egy kocsi. Pár hónap, és 32 vagyok, se kutyám, se macskám, miért ne engedhetném meg magamnak ezt a kis luxust?

2012. február 17-19., a februári hétvégi üdülés folytatódott, ezúttal a cél Répáshuta volt, a hőmérséklet 0°C körül, pénteken hóesés, eltévedés, elakadás a hóban, éjjel f11-kor hóláncfelrakás, sikeres célba érés. Szombaton a késői kelést és bőséges reggelit követően sikeresen megtettünk egy 8 km-es túrát ragyogó napsütésben, de még bőven sötétedés előtt visszaértünk a szállásra, majd elővacsoráztunk, forralt boroztunk, és türelmetlenül vártuk a 8 órát, amikorra asztal volt foglalva a helyi éterembe. Egy bőséges vacsorát követően a szálláson egy-két pohár bor mellett hajnalig beszélgettünk világmegváltó témákról. A szánkózás a kései kelés miatt sajna elmaradt. No meg azért is, mert a szálláson állítólag leledző 2-3 szánkónak hűlt helyét sem találtuk. Sebaj, majd jövőre. :-)

Nagy-mező

Bükk

Jobb alsó hatosom története, avagy életem első gyökérkezelése

Kb. 3 hete éreztem először azt, hogy fáj jobb oldalon a fogam, ha harapok. Hirtelen elkezdtem nyomozni a családban, hogy kihez érdemes menni, mert az én régi fogorvosom valahová nyugatra távozott. Megvolt a telefonszám, azonban a fogam állapota nem romlott, inkább pépes ételeket ettem, és a bal oldalon rágtam, elvoltam vele. Nem hagyott azonban nyugodni a dolog, hogy hidegre, melegre, csokira (édes) jobb és bal oldalon is a felső hátsó fogaimba belehasított a fájdalom. Teljesen hősnek éreztem magamat, amikor bejelentkeztem végre a fogorvoshoz. Egy sárvári wellness hétvége és még pár nap választott el a fogászati kezeléstől. Már-már kezdtem magamat beleélni, hogy a szokásos rutin fogtömésen fogok átesni, amikor Edit Sárváron könyörtelenül a szemembe vágta: megölted a fogadat, gyökérkezelés lesz. Még áltattam magamat a mai napig, egészen addig, amíg meg nem láttam a panoráma röntgen felvételen a jobb alsó hatosomon az amalgám tömés alatt/mellett az óriási, pulpáig terjedő szuvasodást. Ennek a fognak vége-mondtam a dokinak, aki próbált reményt kelteni bennem, hogy 50-50% az esélye a gyökérkezelésnek. Egészen addig, amíg el nem kezdte fúrni szegény jobb alsó hatosomat. Fájt. Nem mondom, hogy nagyon, de fogfájás-fóbiám van. El sem tudom képzelni, hogy 13 évesen hogy bírtam fájdalomcsillapító nélkül. Ahogy tisztogatta, fújkálta hideg vízzel, egyre jobban fájt. Mikor elért a gyulladt pulpához, azt hittem, kiugrom a székből. Bár ez csak egy pillanatnyi fájdalom volt. Kaptam pulpaölőt, tömést, nem ideiglenest, hogy ki ne jöjjön a kék pulpagyilkos cucc, és 2 nap múlva vár vissza a doki. Megadta a számát, hogy hívjam fel holnap, hogy mi van a fogammal, mennyire fáj. Nem túl biztató...

FOLYT. KÖV.

Hú de baromi pozitív vagyok érzés

A hú de nagyon pozitív vagyok érzés egészen addig tartott, amíg megint nem csináltam egy 36 órát. És ez egy laza 36 óra volt, amikor elég sokat tudtam aludni éjjel a munkahelyemen. A 36. óra vége felé nem maradt bennem semmi potitív, elátkoztam ismételten a napot, amikor ezt az istenverte szakmát választottam, és elkezdtem kiúton gondolkozni, de újra csak arra a következtetésre jutottam, hogy a szakvizsgáig a jelenlegi munkahelyeimhez vagyok láncolva. Már nem sok, az ember 1,5 évet féllábon is kibír...
Nem bírom az éjszakázást, ez nem egy új dolog számomra. De azt nem gondoltam volna, hogy a kialvatlanságom jelentős részt felelős a rossz hangulatomért. Egy hete feldobott állapotban vagyok, már kezdtem azt hinni, hogy ezt annak köszönhetem, hogy sportolok, és éppen nincs PMS-em, és elérkezett a Kánaán. Hát nem. Elég volt egyetlen nappal-éjszaka-nappal, amit munkával töltöttem, és borult minden. Úgy gondolom, az lenne az ideális, ha egyáltalán nem kellene éjszaka és ünnepnap dolgoznom, a hétvége annyira nem is érdekel. De ha már ez nem lehetséges, akkor legalább minden éjszakámat kövesse egy szabadnap. Akkor még túlélhető. Persze, tudtam én, hogy durva hónap vár rám... Sebaj, egy hét múlva egy wellness szálló medencéjében fogom áztatni magam. Jövő héten csak egy éjszakám lesz. Hurrá. Az élet apró örömei...

Egyébként meg csatlakoztam a FB-on a DK teamhez. Hátha így lesz motivációm, ha egy virtuális közösség tagja vagyok, és nem hagyom abba a futást, ami mostanában az egyetlen örömöm. De ez az öröm pont elég arra, hogy kiegyensúlyozott maradjak, amíg nem vagyok kialvatlan...ÁÁÁ... Ördögi kör. Ki kéne lépni. Valami más munka, valami nyugisabb. Nem hiszem, hogy 280 órákat kell dolgozni ahhoz, egy hónapban, hogy tisztességes fizetésem legyen...

Negatív vagyok. Anyám szerint mindig ilyen vagyok, amikor fáradt vagyok, olyankor semmi sem jó. Ilyenkor hagyni kell engem aludni. Ezt fogom tenni, mert holnap megint meló. És nem borulhatok ki minden nap a munkahelyemen. Mert senkit nem érdekel, hogy én hol mennyit dolgozom. Nekem ott kell helyt állnom, ahol épp vagyok. A többihez senkinek semmi köze.

Janár havi mérleg

Január utolsó napja van. E havi eredményem: 10 alkalomal torna Béres Alexandra valamelyik DVD-jére, 5 alkalommal futás, összesen 29 km. Nem túl sok, de pl. a tavalyi évben összesen nem futottam ennyit, 2 éve májusra értem el ezt a távolságot, 2009-ben júniusban, 2008-ban áprilisban. Korábbról nincsenek adataim, mert 2008-ban kezdtem futni. Egy szakítás után. Úgy látszik, a szakítás nálam motiváció a futásra. :-)

Múlt héten, amikor nagyon belelendültem a tornába és a futásba, egyik nap a futásból hazaérve a torna első 10 percében annyira elfáradtam, hogy nem bírtam tovább folytatni. Persze hülye makacs nőszemély vagyok, azért is végigcsináltam. Szünetekkel. Akkor kezdtem el gondolkozni rajta, hogy lehet, hogy van olyan, hogy túledzés. Azóta óvatosabban edzek. Tulajdonképp 5 napja nem tornáztam. Ma akartam, de valami krónikus fáradtság van rajtam. Hazaérve elaludtam. Kómásan keltem, majd lakást takarítottam. Utána meg éhes lettem, csináltam valami kaját. Most meg lassan éjfél. Szóval januárt ennyivel zárom. Legalább a 10 az kerek szám. :)

Minden relatív

Már épp kezdtem átadni magamat megint az önsajnálatnak, és komolyan kezdtem azt gondolni, hogy igazságtalan az élet, a nálam sokkal csúnyább, elviselhetetlenebb, rosszabb természetű nőknek is van párja, a korombelieknek, sőt a nálam sokkal fiatalabbaknak is van már gyereke, én meg itt vagyok lassan 32 évesen egyedül, se pasi, se gyerek, és még csak kilátásom sincs arra, hogy ez a közeljövőben megváltozzon. Aztán tegnap jött a CT-be egy nő, aki csak egy évvel idősebb nálam, 29 éves kora óta ismert a rosszindulatú emlőtumora, multiplex májmetastásisa van, mondhatni a mája kis apró tumorgócok tömkelegéből áll, ami mostanra áttörte a májtokot, és vérzik a hasüregébe. Neki van férje. És mire megy vele... Hirtelen másképp kezdtem látni a világot. Egészséges vagyok, tudok futni, tornázni, mozogni. Élek. Még ha zombi életet is, de előttem ott az ÉLET. 

Krónikus alváshiányom és fáradtságom ellenére elmentem futni. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és futás közben Csernust hallgattam. A bevetetőben részletesen ecsetelte, hogy milyen náluk egy hétköznap reggel. Arra gondoltam, hogy lesz-e egyáltalán valaha olyan, amikor nem egyedül ébredek az ágyban. A következő gondolatom pedig az volt, hogy mire ment Csernus is a nőjével, lelépett egy másik pasival. Hallgattam tovább a hangoskönyvet a kapcsolatok értelmetlenségéről, és valahol mélyen, nem is egészen tudatosodva elfogott az az érzés, hogy jó nekem így egyedül, jobb, mint egy hazug, játszmákkal teli kapcsolatban. Jól esett a futás, bár ismét megállapítottam, hogy kesztyű, sál, esetleg fülvédő nélkül nem indulok el megint futni. Furcsa érzés, látod a többi futót, és tudod, hogy te hamarosan a munkahelyeden leszel. Éjjel. Amíg a többiek alszanak. Az éjszaka jó volt, ilyen éjjelem nem is volt még az SBO-n. Összesen 1 betegem volt. 

Délben leléptem a Klinikáról. Ragyogó napsütés volt. Olyan szívesen elmentem volna futni. Szemem alatt borzasztó karikák voltak, a tükör szerint simán mondhattam volna magamat negyvennek is. Már megint elaludtam ülve. Ha nem történik körülöttem semmi, elalszom. Meg akartam még nézni alvás előtt a híradót, de szerintem még egy percet sem láttam belőle. Pedig mosni is akartam, meg futni... Este 9-kor ébredtem, 8 órát aludtam. Már megint felborult az életem. Délután alszom, éjszaka fent vagyok, másnap fáradt vagyok, és ülve elalszom. :)  Munkaspirál.

Helyzetjelentés

Furcsa, nem hittem volna, hogy még a munkám fel tud dobni. Tegnap éjjel volt egy sikeres reanimációnk, pedig a körülmények ellene voltak ennek. Szűk, sötét lakás, elhúzódó reanimáció. Végül a relatíve fiatal beteg spontán légzése visszatért, nyitotta a szemét, mozgatta a lábát. Nem tudom, hogy mennyi agya maradt, de jó érzés, hogy adtunk neki egy esélyt az életben. Kellett is már valami pozitív dolog, mert kicsit kiakasztott, hogy sikerült összeszednem 92 munkaórát erre a hétre, és zsinórban 5 éjszakát. Úgy, hogy épp azon vagyok, hogy munkaórát csökkentek. A februárom se alakul jobban, akaratom ellenére 276 óra vár rám. Nemhogy szabadságra nem mehetek, túlóráznom kell. És legyek boldog, amikor kimerült vagyok. Ez az az időszak, amikor hazaérek, bevágódom az ágyba napszaktól független, és élvezem az alvás minden percét. Amire nincs időm: baráti kapcsolatok ápolása, főzés, mosás, takarítás, sport, kikapcsolódás, tanulás. Így az igazi kihívás nem kollégával összejönni. :) Ennek ellenére büszke vagyok magamra, ha futni nem is mentem el a héten, legalább a tornázást nem hagytam abba. Ezen a héten 4 alkalommal tornáztam. :) Futni is szerettem volna, de ma, amikor barátnőm felhívott, akkor még javában aludtam, amikor felkeltem, akkor meg már 4 óra volt, és sötétedett. Így inkább elővettem a torna DVD-t. Mivel átaludtam a napot, nem voltam álmos, ezért este 10-kor nekiálltam fasírtot és zöldborsófőzeléket csinálni. A fasírt jó lett, a zöldborsóval gondjaim akadtak az elmúlt néhány alkalommal. Ha tejszínnel csinálom, akkor finom lesz, viszont tejjel nem az igazi. Vagy én rontok el mindig valamit. Holnap lehetne egy szabad estém, de sajna bemegyek kedvenc munkahelyemre, hátha sikerül hármunknak elérni, hogy ugyan értesítsék már a fogadó intézményeket, ahová kirendelnek külsős gyakorlatra. Gyakorlom a pozitív gondolkozást, hiszek a "tömeg" erejében, júliusban már úgy fogok menni külső gyakorlatra, hogy már tudnak rólam. Kedden lenyomok egy laza éjjelt a második kedvenc helyemen, szerdán kialszom magam, és onnantól kezdve már csak egy éjszaka, egy laza szombat éjjel vár rám a harmadik állásomban, ahová már csak 2 havonta ugrom be. Szabad vasárnap, amit feltehetően nem alszom át. Egész jó kis hétnek ígérkezik. :)

Mikor szabad feladni?

Állítólag akkor, ha már teljesítettük. Mert a siker másképp láttatja a dolgokat. Lehet, hogy akkor is úgy döntünk, hogy nem nekünk való az, amibe belefogtunk, de nem szabad az elején feladni. Különben soha nem érünk el semmit, és soha nem fogjuk megtudni, hogy nekünk való volt-e az a dolog. 

Azt mondják, ha az élet egy területén sikeres vagy, az kihat az életed más területeire is. Viszont ha az életed egyik része összeomlik, az kihatással van az életed többi részére is, és egy negatív spirálba kerülsz. Minden mindennel összefügg. Mit tehetünk tehát? Nem lehetünk gyávák. Nem hátrálhatunk meg, amíg meg sem próbáltuk. Nem érdemes aggódni. A jelenben kell élni. Nem kell sokat tenni, csak lefekvésig a legjobb formánkat kell hozni. :-) A holnapi nap majd gondoskodik magáról.

Vitalitás

Ma Béres Alexandra: Vitalitás DVD-je volt terítéken. Talán eddig ez tetszett a legjobban, bár a Lendületben sem rossz. Az Új kihívással kezdtem, ami azon kívül, hogy lábgyilkos, kevés benne a nyújtás. A Menni fog olyan semleges. Nem rossz, a derekamban éreztem izomlázat a torna után. Callan Pinkey tornája után B. A. tornája sokkal nehezebb, viszont a callaneticsben sokkal több a nyújtás, ami az én kötött izmaimra határozottan jó hatással volt. Sajnos a torna hatékonyságával kapcsolatban nem tudok nyilatkozni, mert sosem voltam annyira kitartó, hogy az izmaim lazulásán kívül bármilyen eredményt láthassak. B. A. tornái után eddig minden alkalommal volt izomlázam, és ez jó érzés, mintha csináltam volna valamit. Persze az alakformálás nálam másodlagos, a fő célom a félmaraton, amiért - őszintén beismerem - eddig még semmit sem tettem. Most, amikor élni sincs időm, annyi dolgom van, úgy döntöttem, hogy jó, ha a tornára ráveszem magam, és amint a vizsgaidőszaknak vége (talán örökre, hála az "iszonyatosan sok" szabadidőmnek), újra belevetem magam a futásba. Az edzesonline oldalon ajánlottak nekem egy futóklubot, csatlakoznom kéne. Társaságban minden könnyebb, és nem vesztem el gyorsan a lelkesedésem. A jelen állapotomban mindegy, hogy mit csinálok, csak mozogjak. A rendszeres mozgás segít a rossz kedv elűzésében. 

Magam alatt

Nem tudom, mi van velem. Mintha 3 év fáradtsága ült volna rám. 3 év 3 állással, menekülés a munkába, mert az jó, mert ott fontos vagyok, mert ott csinálok valami hasznosat. És elbújhatok magam és a világ elől, álcázhatom pénzkeresésnek, mert az elfogadott. Ezzel nem lógok ki a sorból, átlagos egészségügyis vagyok. Amíg dolgozom, nem kell gondolkodnom az életemről. Persze, persze, volt a Camino, egy hónap magammal és a gondolataimmal. De a probléma épp a munkában rejlik. Mert magammal nagyszerűen megvagyok (már). Elfogadtam, hogy az vagyok, aki, a múltammal, a jelenemmel. Csak épp ha nem dolgozom valahol, az olyan, mintha kimaradnék valamiből. Butaság, de ez van. Mintha ha nem lennék ott valahol, akkor kevesebb lennék. A probléma ott van, hogy néhány hónapja érzem, hogy már nem bírom tovább. Kevesebbet dolgozom (már csak 1,5 állásnyit), de még ez is sok. Mert élni akarok. ÉLNI. Eddig tetszhalott voltam, olyan betegvizsgáló robot. Egyik munkahelyről a másikba, néha onnan is tovább a harmadikba, néha csak haza aludni. Csak aludni jártam haza. Nem azért nem főztem, mert nem tudok vagy nem szeretek, hanem mert még bevásárolni sem volt időm. De én élni akarok. Talán jó lenne társat is találni. Amikor volt igazi, az jó volt. Jó régen volt.  Meg elvégre ez az élet rendje. Bár én olyan magányos farkas típus vagyok. Viszont élni akarok. Barátokkal találkozni, kulturális programokra járni, túrázni, kirándulni, tornázni, futni, főzni, vendégeket hívni, társasjátékozni. 

Elfáradtam... Pihenni akarok. Nem bírom már a 36 órás ébrenléteket. 24 óra nem alvás után aludni szeretnék. Kevesebbet dolgozni. Arra még minimum 2 hónapot várnom kell. Néha azt érzem, hogy jó lenne gyereket szülni, és kilépni pár évre a mókuskerékből. Persze ez csak amolyan futurisztikus ábrándozás. Holnap ismét felveszem az igát, és megyek tovább. Amíg még bírom... Lelkileg...

Ép testben ép lélek

Közismert a sport jótékony hatása a lélekre. Kutatók azt állítják, hogy a rendszeres testmozgás javítja a közérzetet. Mivel alapjáraton hajlamos vagyok a depresszióra, ha meg épp szingliként tengetem az életem, akkor meg pláne, ezért újabb okot találtam arra, hogy újra elkezdjek futni. Mára jelentősen enyhült az izomlázam, már kapaszkodás nélkül is fel tudtam állni. :) Ezért úgy döntöttem, elkezdem a felkészülésemet a félmaratonra. Minden körülmény adott volt hozzá, januárban ragyogó napsütés, 6 °C. Nekiindultam a szokásos Népszigetköreimnek, ami kb. 5 km. Kicsivel több. Viszont nagyon nehezen ment. A pulzusom nagyon gyorsan az egekben volt, nem bírtam csak az orromon venni a levegőt, majd az első kör vége felé azt éreztem, hogy megállnék, pedig akkor már jelentősen visszavettem a tempóból. A második kört már sikerült relatíve alacsony pulzustartományban futnom, tudtam nyugodtan levegőt venni, viszont elkezdtem fázni. A futás elején a rohanás jól leizzasztott, akkor nem is éreztem a hideget. Összességében elmondhatom, hogy sokkal gyatrábban teljesítettem, mint szeptemberben, amikor utoljára, több hónap kihagyás után futottam egyet. A futás után kipróbáltam egy újabb Béres Alexandra DVD-t, a Lendületbent, ami zsírégető program. Igen, mert híztam. A hasamra. És a háj nem csak kívülről van, a bőröm alatt, hanem a beleim közt is. Tuti. A csepleszemen. Vagy valahol.  Szóval meggyőződésem, hogy csak hasizomgyakorlatokkal nem lesz laposabb a hasam. Tudom, diétáznom is kéne. De nem megy. Nem rossz DVD, csak arra jöttem rá, hogy kicsi a lakásom. :) Vagy hosszában, vagy széltében nem fértem el, ahogy a karommal vagy magam mellett, vagy a fejem fölött kellett hadonásznom. Próbáltam a lábgyakorlatokat, főleg ami a négyfejű combizmot mozgatja meg, kicsit lazára venni, szeretnék holnap kapaszkodás nélkül lábra állni. :) Nem tudom, hogy meddig tart a kezdeti nagy lelkesedésem. Most egyelőre nagyon tetszik a mozgás. Este jutalomként beültünk egy helyre a barátokkal. És nem ittam alkoholt. Új év, új élet. :-)

Az első lépések

Kellett egy kis motiváció, hogy újra elkezdjek mozogni, ezért elkezdtem futóblogokat olvasni. Mindig ösztönzően hatott rám, amikor egyszerű hétköznapi emberek valami megmagyarázhatatlan okból esőben, hóban, fagyban elindulnak futni, és tapasztalataikról be is számolnak. Kezdetnek a már megvásárolt Béres Alexandra DVD-re tornáztam egyet. Igen hosszú kihagyás után. A lábam a legerősebb, ezért azokat a gyakorlatokat majdnem végigcsináltam. Nem kellett volna.  Éjszakára mentem dolgozni, már akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben, ez másnapra sokkal rosszabb lett. Reggel bedőltem az ágyba, és estefelé, amikor felkeltem, már csak kapaszkodva bírtam kimászni az ágyból. Talán a legrosszabb ma reggel volt. Kezdetben csak a combomat éreztem, mára a fenekemet is, és fájt. Valamint az összes izmomat, a hátamat, a karomat, a hasamat, de ezeken a részeken kellemes izomlázam volt csak. A mára tervezett futásomat elnapoltam, mivel még a séta is nehézkesen ment. Viszont kedvcsinálóként megnéztem a Fuss, dagi, fuss c. filmet. A félmaraton nagyon régi vágyam, talán 10 éve is megvan már, amikor megfogalmazódott bennem, mint valami távoli, elérhetetlen, mégis elérhetőnek látszó cél, hiszen úgy hirdetik: a legyőzhető távolság. Sokszor nekifogtam már az edzésnek, és mindannyiszor abbahagytam. Eleve későn kezdtem el edzeni, aztán betegség, eső, meleg, nyaralás miatt el-elmaradtak az edzések. Ha elkezdem, amire nagyon nehéz magamat rávennem, és elmegyek jó pár alkalommal, akkor könnyebben indulok el a következő alkalommal, de elég pár kihagyott edzés, és vége a lelkesedésnek, olyan, mintha elölről kellene kezdenem mindent. Pedig a félmaraton komoly dolog. Szeptemberben láttam a kipotyogott embereket, akiket zavartan vagy eszméletlenül hoztak be a kórházba. Ez az, amit én nem akarok. Sem kidőlni, sem feladni. Viszont tudomásul kell vennem, hogy már nem vagyok 20 éves, amikor pár futás után 10 km-es versenyre mentem, vagy amikor néhány uszodai edzés után átúsztam a Balatont. Persze verseny közben éreztem én, hogy edzetlen vagyok, de a testem bírta. Így 30 után már nem megy úgy, mint régen. Öregszenek az ízületek, az izmok. Kitartás kell. Annak idején, amikor gondjaim voltak a vizsgákkal, mert rosszul osztottam be az időmet, azt gondoltam, ha rendszeresen tudok futni, akkor tanulni is. Nos, nem sikerült. Egyik sem. De talán most, hogy öregszem, bölcsebb is lettem, és talán kitartóbb is vagyok. Motivációként beszereztem pár hangos könyvet magamnak a leendő hosszú futásaimhoz, mert emlékszem, mennyire jó volt szöveget hallgatni, amikor 16 km-t futottam. De régen is volt. :) Az elhatározásom a jövőre nézve: heti 3x torna, heti 3x futás. Cél a Vivicitta 12 km, amit még sosem futottam le, mert áprilisig sosem voltam annyira edzett, hogy meg tudjam tenni.Idén másképp lesz. Lesz Vivicitta 12 km, és lesz félmaraton. 2012. az én évem. Tudom. Érzem.

2012. Új év, új élet

Vajon miért van az, hogy minden szakítás után blogot támad kedvem írni? :-)

Január nálam már tradicionálisan a szakítás hónapja, nem volt ez idén sem másképp. Az új év, a szakítás külön-külön is jó alkalom arra, hogy átértékeljük életünk. Most kivételesen nem vagyok levert, egy olyan kapcsolatból kilépni, ami nyűglődés volt csak, inkább felüdülés. Így a szokásos munkaterápia helyett munkacsökkentést tűztem ki célul, bár igaz, hogy ez már fél éve tervben van. Kevesebb munka → több szabadidő → kipihentség + több idő szórakozásra, sportra → jobb kedv +  nagyobb esély társat találni.  :-)

2012-re kitűzött cél a félmaraton, a rendszeres sport, több túra, hogy fitt legyek, és mellesleg azt mondják, lehangoltság ellen is jó a mozgás. Mellesleg a blogom címe megegyezik egy önsegítő könyv címével. Egy baráti társaságomban az elmúlt hónapokban több ilyen könyv keringett, a fent említettet jómagam is beszereztem, amikor úgy éreztem, hogy változtatnom kell a dolgokhoz való hozzáállásomon, ha egyszer magukat a dolgokat nem tudom megváltoztatni. A boldogság nem kívülről fog eljönni. Senki más nem tehet minket boldoggá, csak a saját gondolkozásunk. Ahogy az alcímben szereplő idézet is mondja, az életed csak 10%-ban határozzák meg a veled történő események, és 90%-ban pedig az, hogy hogyan reagálsz erre.