Fáj a bokám. A Camino után egy héttel felvettem egy magassarkú csizmát, és rosszul léptem. Akkor még nem is, de otthon már éreztem a bokám. 3 nappal később éjszakás voltam, kivonultunk a Népligethez, és vissza a kocsihoz már az ápolómra támaszkodva tudtam csak menni. Az állomáson megnézte a kolléganőm a bokámat, duzzadt volt, és egy rusnya vérömleny éktelenkedett rajta. Persze nem engedtem magam leambuláltatni. Fásli már volt rajta, mert fájogatott. 4 nappal az ominózus rosszul sikerült lépés után elmentem a traumatológiára, ahová soha nem mentem volna el, ha tudok egyedül, segítség nélkül járni. Egy hétig otthon kellett volna lennem, persze ez lehetetlen volt. Ezért kompromisszumos megoldásként orthesist kaptam 6 hétre. 6 hét után egész jó lett a bokám, bár még jó ideig kényszertartásban lépcsőztem.
Eltelt 1,5 év, már el is felejtettem, hogy valaha volt bokaproblémám, az orthesist is csak pakolgattam a szekrénybe, mint egy olyan dolgot, amire soha többé nem lesz szükségem. Aztán a napokban elkezdtem érezni. Nem volt kimondott fájdalom, csak éreztem, hogy valami nem jó. Múlt héten elmentem sötétben futni a Margitszigetre, és a vacak rekortánon egy rosszul kivilágított helyen beleléptem egy gödörbe, természetesen a fájós lábammal. Következő nap még futottam, nem volt semmi baj. Rá két napra volt a DK buli, ahol a sorversenyen szaladgálni is kellett, na onnantól kezdve egyre rosszabb. Fáj már lépéskor is, lépcsőzéskor is. Azért hülye gyerek módra bringával mentem dolgozni, noha az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tekerés közben sokkal kevésbé fáj, mint gyaloglás, lépcsőzés közben. Szóval most kényszerpihenő. Kezdem elfogadni, hogy le kell mondjak a futásról egy jó darabig, sőt, lehet a félmaratontól is búcsúznom kell. Sajnálom, mostanában minden időmet a futás töltötte ki. Majdnem meglett áprilisban a 100 km. Egészen pontosan 99, 64 km. Még nem érzem az ürességet, de tudom, hamarosan fogom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése