Minden a gödörrel kezdődött, a margitszigeti rekortánon. Igazi jó egészségügyisként azt gondoltam, hogy annyira nem nagy gáz, hogy nem tudok lábujjhegyre állni a jobb lábammal, így futottam még 2 kört másnap a Szigeten, PB-t ráadásul. Nehány nap múlva már a járás is nehézséget okozott. Sérülésem után 1,5 héttel a WTCC-n összehozott az élet egy fizioterápiás orvossal, aki kezelésbe vette a bokám, a találkozásunktól számított egy hét elteltével már gyógytornára jártam. A gyógytornászam azt mondta, hogy vigyek rövifd gatyát a tornához, és átöltözve jelenjek meg. Az első gyógytornára érkezvén naivan azt gondoltam, hogy az öltözőszekrényhez jár kulcs, habár be kell valljam, ebbe az egészbe bele sem gondoltam. A papíromra várván egy volt évfolyamtársamba botlottam, aki síbalesete miatt járogat még mindig tornára. A Gondviselésnek köszönhettem ezt a találkozást, mert mint kiderült, az öltözőbe lakatot kell vinni, akkor el tudod zárni a cuccaidat, de értéket így sem tanácsos az öltözőszekrényben hagyni. Így esett, hogy Annamari szekrényébe költöztem első alkalommal. Az első torna kudarc volt, körülöttem mindenki már "profi" volt, a többiek már lábujjhegyre tudtak állni, szemben velem. :) Sajnos az állandó hétköznap nappalos műszakjaim miatt csak ritkán tudtam eljutni gyógytornára, de így is gyógyulásnak indult a bokám. A gyógytornák hangulatát nagyon élvezem, az ember tornázik kicsit, aztán kap egy kis elektromos kezelést, ül, beszélget a sorstársakkal, és végre nem kell rohanni. Felbuzdulva a fájdalommentességen előbb egy őrségi 23 km-es gyalogtúrán estem át bokarögzítőben, amitől ugyan előjött a dermatitisem, de a bokám nem fájt, így semmi akadályát nem láttam annak, hogy egy hét múlva Aggteleken csak tape rögzítésben tegyek meg 12 km-t. Na, azt nem kellett volna. A bokám újra fájni kezdett, mintha soha nem is lett volna tünetmentes. Nem baj, gondoltam majd a bokarögzítő csodákra lesz képes, ezért előbb hétfőn futottam 3 km-t, majd minden józan gondolatom ellenére futnom kellett csütörtökön is a DK-s edzésen. Futottam egy kört. Mivel a bokarögzítőm extra pántja nagyon nyomta hétfőn a talpamat, azt otthon hagytam. Igaz, rossz ómen volt, hogy már akkor is fájt a bokám, amikor tekertem ki a Margitszigetre, de mit nekem egy kis bokafájás. A szigetkört lefutottam, hurrá, nem fáj a bokám - gondoltam. Ma reggel kegyetlen bokafájdaloma keltem, bokarándulásaim történetében most először vettem be fájdalomcsillapítót, és lábamon a bokarügzítőmmel elindultam dolgozni. Hurrá. Ügyes vagyok, megcsináltam. A probléma csak az, hogy vasárnap félmaraton váltóban futok, és nem fogom visszamondani az utolsó percben. Csak 7 km. Utána marad 3 hetem az UB-ig a regenerálódásra, ahol 2x10 km helyett csak 10 km-t szándékozom futni. Meg egy kicsit a szülinapomon, bár erről már kezdek lemondani. A gyógytornászomnak csak az aggteleki túrát mertem bevallani, a többiről mélyen hallgatni fogok. A futás szigarúan tilos. Csak nem bírtam/bírom ki, hogy ne menjek, amikor mindenki fut. Tudom, hogy idén ismét ugrott a szeptemberi Nike félmaraton, sőt kezdem azt hinni, hogy ez a boka örökre ilyen lesz, a lelkem mélyén dédelgetett maraton örökre csak álom marad.
Aranyhal. Meg bringa... Ez jutott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése