30 km és a fal

Negyedik alkalommal neveztem az októberi maraton keretében megtartott 30 km-es távra, de először futottam le. Olyan volt ez nekem, mint a szeptemberi BSI-s félmaraton, aminek szintén sok év elteltével vágtam csak neki. Idén nyáron nem tudom minek köszönhetően, de meglepően jó formában voltam, félmaraton PB-ket futottam, minden jel arra utalt, hogy a 3 órás 30 km reális elvárás. 

Bled

Egészen addig, míg Szlovéniában, 6 nap Júliai-Alpok túrázást követően egy bledi tókör felénél nem kezdett el nagyon fájni a bal lábam. Annyira fájt, hogy elég sokszor álltam meg a csodás bledi tóról, szigeten lévő templomról, várról fényképet készíteni, hátha kevésbé fogok sántítani. Ekkor már csak 13 nap volt a verseny napjáig. A terv az lett volna, hogy a hazaérkezés utáni napon futok 20-25 km-t, amit keddről átraktam szerdára, majd végleg elvetettem. Ati kikérdezett, hogyan fáj a lábam, és felvetette, hogy lehet, hogy az iliotibialis szalagommal van a gond. Utánaolvastam, és teljesen olyan tüneteim voltak. Elkezdtem nyújtani, és közben elmentünk az Őrségbe bringázni. Pénteken 79 km-t, szombaton 87 km-t tekertünk, lassan, óvatosan, inkább nézelődős tempóban, amit a lábam jól tolerált. A szabadságom végére a jó idő is véget ért, jöttek az esős napok, én pedig féltem a fájdalomtól, és halogattam a tesztfutást. A verseny hetében kedden elmentem gyorsúszást tanulni, és bár baromira nem voltak ideálisak a feltételek, szerdán azért Atival elmentünk túrázni, a tervezett 32 km-ből 40 km lett, és picit éreztem a bal térdem estére. Éjfélig kellett dönteni, hogy visszamondom-e a nevezésem. Nem akartam visszamondani, ezért Atit és Darit kérdeztem meg, hogy mit tegyek, mert kellett  pozitív visszacsatolás, amit meg is kaptam. Tervben volt egy tesztfutás a nagy nap előtt, de pszichésen képtelen voltam rá, mert ha fájt volna a lábam, akkor nem tudtam volna vasárnap nyugodtan rajthoz állni. 

Vasárnap reggel 7,5 óra alvás után alig bírtam kimászni az ágyból, végül csak azért keltem fel, mert verseny előtt 2 órával kell ennem, és már alig volt időm a reggelire. Egy szelet sonkás kenyeret elmajszoltam egy bögre tejeskávé kíséretében, szép lassan öltözni kezdtem, majd nekiálltam megkeresni a 2 hete nem használt, nem látott mellkasi jeladómat. Persze nem sikerült időben elindulnom, ezért Balázst pillarebegtetések közepette megkértem, hogy vigyen el a rajthoz. Azt gondoltam, hogy gyorsan feladom a teherautóra a csomagom, majd beállok a wc-sorba, ahol nem lesznek sokan, mert kevesen indulnak a 30 km-en. Azt viszont nem vettem figyelembe, hogy a váltópont is a közelben van, így óriási kígyózó sorokkal szembesültem. Jó 20 perc sorban állást követően végeztem is, és már hallottam, hogy az 5-ös zónából indulókat kérik a rajthoz. Gyorsan próbáltam bemelegíteni, kicsit kocogtam, és már hallottam is, hogy a maradék 30 km-es indulókat noszogatták, hogy most már ők is rajtoljanak el. Megláttam Vikit, és próbáltam egy szelfit csinálni, de remegett a kezem, és nem bírtam rányomni a gombra, ezért elég béna kép lett. Csak a lényeggel nem foglalkoztam, a Garminomnak még nem volt GPS jele. Már alig voltak olyanok, akik nem indultak el a 30 km-en, Viki már ment volna, én meg álltam a rajtnál, és vártam az égi jeleket. Pár métert együtt mentünk Vikivel, de ő lassabb tempót tervezett, ezért egyedül mentem tovább a 6 perces tempómban. Valahogy nehezen mozogtak a lábaim, 3 km után a bal lábam a sípcsontom felett nagyon elkezdett fájni. Pár km-t így futottam, nem baj, legalább nem az IT szalagom rendetlenkedett. Lehagytam egy mezítlábas futót, néztem az egyenetlen aszfaltot, és arra gondoltam, hogy ez az ember tuti nem normális, és csoda, hogy nem lesz véres a talpa, ha maratont fut. Az 5. km táján beállt a pulzusom, 6 min/km-n belülre gyorsult a tempóm, lábfájás megszűnt. A rakparton Monspart Sarolta biztatott,  lejt az út, fussunk. Hamarosan elértünk a maraton 21. km-éig, már csak egy félmaraton, hát, nem volt túl lelkesítő. 10 km körül magamba tuszkoltam egy kis banánt szép lassan, szerencsére bennem is maradt. Az út szélén kisgyerekek tartották szomorúan a kezüket, hogy valaki pacsizzon velük, kimentem hát az út szélére, nehogy kedvét szegje az érdektelenség a fiatal szurkológenerációnak. A Lágymányosi hídnál már nagyon vártam, hogy elérjem Atit, az már majdnem a fele, de nem tudtam pontosan, hol fog várni, és Atit csak nem értem el. 

Ez kicsit lehangolt, mert számítottam a biztatására, azt hittem, nem vettem észre. A 13. km-nél bejelzett a bal térdemnél a kedves IT szalagom, de szerencsére nem volt erős a fájdalom, és kis idő múlva már alig éreztem. A fordító csak nem jött, távolodni kezdtünk a hídtól, amikor egyszer csak a túloldalról meghallottam Atit kiáltani. Ez újra energiát adott, bár a fordítót már nagyon vártam, de csak nem jött, és most bántam, hogy nem néztem meg a teljes útvonalat. Bár úgy voltam vele, azt a 30 km-t így is, úgy is le kell futni. A fordító után kihúzódtam az út szélére, mert ott volt Ati. Fényképezett, majd pár szót váltottunk úgy, hogy néhány futólépést tett velem. Elértem a feléhez, még mindig jó volt a közérzetem, tartottam a tempót. A Szabadság hídon átfutva megemelkedett a pulzusom, tudtam, hogy lassítanom kell, különben el fog szállni a verseny, de ugyanakkor még reális esélyem volt 3 órán belül beérni. Kompromisszumként picit visszavettem. Egy szirénázó mentő haladt mellettem a futótempómban, hangos volt, zavart, a fordítónál megállt, végre csend lett, én pedig elindultam visszafelé. Még nem volt meg a félmaraton, amennyit futni szoktam. Még jól bírtam, a fordító után a pulzusom visszaállt, a régi tempómban haladtam. A rakpartról bekanyarodtunk a József Attila utca felé, túl voltam a félmaratonon. Az arcomon már nem volt mosoly, de még ment simán. A Bajcsy-Zsilinszky úton már határozottan fáradt voltam. Időben még mindig jól álltam, és azt az ultimátumot adtam magamnak, hogy a 24. km-ig próbálom tartani a tempót, utána fél percet lassíthatok km-enként, csak a 24. km-ig ki kell bírnom. Jött a Nyugati felüljáró, pacsiztam Evetkével és Dórival, de úgy tűnt, mintha Evetke észre sem vett volna. A felüljáró tetején Saci néni biztatott. Itt már sokan sétáltak. Nekem még csak 22 km volt a lábamban, nekik 34. Jött a Lehel út előtti fordító, amit utálok. Nem tudom miért, talán mert ott van egy frissítőpont, és ezért nagyon belassít, megállnak az emberek, és nem lehet haladni. A Lehel úton lecsöngetett minket, futókat egy bringás kísérő. Ezen felhúztam magam, de már nem volt erőm hogy odaszóljak neki. Mehetett volna a futók mellett is, másrészt a szabályok szerint nem is lehet bringával kísérni futót, de mégis az zavart leginkább, hogy ez a nap rólunk, futókról szólt, lehetett volna tekintettel ránk, hogy ne mi ugráljunk el előle. Éreztem magamon, hogy fáradok, mert jól felhergeltem magam ezen, kicsit gyorsítottam is, hogy a bringást és a futóját is magam mögött tudjam. Közeledett a Hősök tere, tudtam, hogy a cél közelsége még nem jelenti a táv végét, mert pár kanyart még tennünk kell a Városligetben. Nagyon nehezen jött el a 27. km-nél lévő fordító, éreztem, hogy lassítanom kell, mert nem bírom, a pulzusom magas, és még 3 km van hátra. Számolgattam, időben még jó voltam. A 28. km körül jött a FAL, és én belerohantam. Nem számítottam rá. Hirtelen elhagyott az erőm, az izmaim nem akartak engedelmeskedni, legszívesebben sétáltam volna. Dühített, hiszen már csak 2 km volt hátra. Volt ott egy frissítőpont. Én a vége előtt már soha nem frissítek. Most megálltam egy izóért, sétálva megittam, de csak azért, hogy legálisan sétálhassak kicsit. Sok időt nem adtam magamnak, mert tudtam, ha nem indulok el gyorsan, akkor már nem fogok tudni elindulni. Kínszenvedés volt, érzésre olyan volt, mint az idei UB-m utolsó, reggeli szakasza, mentem, mert mennem kellett, de ez az akaratom győzelme volt a testem felett. Közben azt számoltam, hogy van még 15 percem 2 km-re, hogy meglegyen 3 órán belül, az 7:30-as tempó, tudtam, hogy az már sima ügy, csak nem szabad megállnom. Nagy szenvedésem közepette Ati bukkant fel a semmiből, mert ekkorra már a külvilág nagyjából megszűnt. Utólag azt mondta, nagyon szét volt esve a mozgásom, de én ezt egyáltalán nem csodálom, belülről is pont úgy éltem meg. Biztatott, de nekem már nem volt erőm válaszolni. Még egy fordító, és az utolsó km jött. Kicsit lejtett az út, újra életre kaptam, de hajrázni már nem volt erőm. Előttem volt a 42-es km tábla, széttereltek minket, és befordultam a célegyenesbe. Hirtelen azt sem tudtam, hol volt a cél, csak láttam, már sétálnak az emberek, akkor biztos most léptem át a csippszőnyegen, ezért leállítottam az órám. 2:56:28 lett a vége, 3 órán belül, a lábam jól viselkedett, vitt szépen, ahogy kellett.

Örülnöm kellett volna, de nem voltam boldog. A célban a fal hatása alatt álltam. Jött, és én nem voltam felkészülve rá, hiába voltam mentálisan erős. Ez elég volt arra, hogy még 2 km-t vigyen, de nem vitt volna még 14 km-t. Azt éreztem, hogy nem akarok maratont futni, maratont futni értelmetlen hülyeség. Ati, Dari, Lepke, Kacsa a célban vártak, a három maratonista már rég beért, mire én odaértem. Morcos voltam, de azért jól esett, hogy megvártak. Valahonnan Judy is előkerült, majd mindenki ment a dolgára.

Konklúzió: Valójában szép időt mentem, a 3 óra álomidő volt, bár nem elérhetetlen, ezt 3,5 perccel túlteljesítettem. 2 hét passzivitást követően álltam rajthoz, már az is nagy teljesítmény, hogy ilyen egyenletesen le tudtam futni a távot, ráadásul lábfájás nélkül. A maraton nagy falat, ha le akarom futni, sokkal többet kell edzenem, átgondoltan, nem ad hoc jelleggel, nem hirtelen növelve a távokat. Meg kell tanulnom frissíteni.

Most, pár nap elteltével, már nem találom olyan nagy hülyeségnek a maraton lefutását, ha minden jól alakul, akkor 2017. április 2-án Debrecenben rajthoz állok. :)

Szálka, életem első triatlonja -

Tegnap részt vettem Szálkán életem első, "„nincs ilyen távú” "L"-es triatlonján, ami kiírás szerint 1900 m úszásból, 67,5 km bringából és 15 km futásból állt.

A triatlonról még valamikor egyetemista éveim elején hallottam, egyik koleszos ismerősöm mesélt korábbi triatlonos élményeiről. Szimpatikus sportnak tűnt, de akkor úgy gondoltam, hogy ehhez legalább félprofinak kell lenni. Az elmúlt jó pár évben a triatlon népszerűsége nagyon megnőtt, már boldog-boldogtalan triatlonozik, ezzel egyengetődött az utam a triatlon felé. Kedves ismerősöm, Dari már a tavalyi bécsi félmaratonon elkezdett győzködni, hogy mennyire jó a Szálka, induljak, jó lesz nekem, és a Szálka-propagandát tavaly tavasz óta kitartóan folytatta. Idén májusban Gitta, volt csoporttársam rám írt a Facebook-on, egy triatlonversenyről kérdezett, majd megemlítette, hogy azt hitte, én triatlonozom is. Ő teljesen kezdőként idén vágott bele a triatlonba, megtanult gyorsúszni, vett egy outit. Ez volt az a pont, amikor kezdtem megingani. A végső lökést a zakopanei túránk során kaptam, amikor elég intenzív győzködésnek voltam kitéve Dari és Kacsa által. Akkor azt mondtam, ha Viki benevez, aki szintén nem triatlonozott még, nem tud gyorsúszni, és outija sincs, akkor benevezek. Ahogy hazaértünk Zakopanéból, Viki már be is nevezett Szálkára, így mivel szavamat adtam, nem volt választásom, 4 héttel a verseny előtt beneveztem én is. Ami a felkészülésemet illeti, nagyon nem vittem túlzásba, hiszen 4 hét alatt már csodát nem lehet tenni. Futni futogattam eddig is, úszni nem jártam, idén kétszer voltam uszodában a Balaton-átúszás előtt, majd arra a következtetésre jutottam, hogy érdemben nem tesz sokat hozzá a teljesítményemhez, hogy pár hétig gyakorlom az úszást, ezért már a jövő évi terveimet szövögetve elkezdtem gyorsúszni tanulni, ezzel az úszóedzéseimet le is tudtam. Bringázni sem sokat voltam idén, júniusban körbetekertem a Balatont, utána szinte semmit sem tekertem. Régi álmomat váltottam valóra, amikor megvettem a Merida országúti kerékpáromat, de Szálka előtt csak egyszer mentem vele bringázni. Na, ilyen felkészültséggel vágtam bele életem első triatlonjába.

 A verseny előtti éjjel már alig bírtam aludni, reggel fáradtan, kialvatlanul ébredtem, úton Szálkára a kocsiban is volt már vagy 120-as pulzusom, nagyon izgultam az ismeretlentől és a rám váró kihívástól. Nagyon örülök, hogy ott volt Dari és Kacsa, mert magamtól még azt sem tudtam volna, hogy hová kell ragasztani a rajtszámot, és tuti lapos kerékkel indultam volna el. Felvettem a szerintem rajtam tök bénán álló triatlonos ruhámat, és betoltam a bringám a depóba. Nézegettem a depószomszédaimat, hogyan kell előkészíteni a cuccokat, majd szemrevételeztem a tavat, próbáltam megtalálni a bójákat, amiket meg kell kerülni. Közben Kacsa is megérkezett, megkaptam tőle az utolsó instrukciókat, aztán a vízben a rajt előtt elvesztettem, de sokáig nem volt idő keresgélni a tömegben, mert elrajtoltunk.

Jól ment az úszás, próbáltam erősebben meghúzni, a lassabb gyorsúszókkal tempóztam a mezőny vége felé. Furcsa volt, hogy csak egy bója volt, úgy tudtam, hogy kettő van, de csak követtem az előttem úszókat, már amennyit láttam belőlük az időközben bepárásodó úszószemüvegemen át. Elég gyorsan elértem a partot. Többen futottak a bringához, én gyalogoltam. Dari odaszólt, hogy jó időt úsztam, gyanúsan jó időt, amennyit én nem tudok medencében sem 1900 m-en, szóval sanszos, hogy el lett mérve a pálya. Megtörölköztem, felvettem a bringás cipőmet, megettem egy banánt, felraktam a pulzusmérőmet. Ekkor már láttam, hogy nagyon magas a pulzusom, az úszáson túlhajtottam magam. Picit húztam az időt a depóban, hogy pihenhessek.

Felvettem a sisakot, és elkezdtem tolni felfelé a rajtvonalhoz a bringát, elengedve a mellettem szaladókat. Elindultam az első bringás körre, élveztem a tekerést az új bringámmal, a trekking után teljesen más érzés. Sorra előztek le, lassúnak éreztem magam, pedig valójában önmagamhoz képest nem voltam lassú, talán ennek is köszönhető, hogy az első kör gyorsabb lett. Kicsit fújt a szél, visszafelé pedig jött egy emelkedő, amin szégyenszemre csak 11 km/h-s sebességgel tudtam feltekerni. A következő körben próbáltam elmajszolni egy energiaszeletet, amit félig sikerült is elfogyasztanom. A fordítónál Kacsa utolért, megkérdezte, hogy van-e sótablettám. Nagyon felkészülten érkeztem a versenyre, persze, hogy nem volt. Adott kettőt, hogy vegyem be, és még kettőt a következő körre. Kicsit necces volt, hogy a kapszula mennyire fogja kibírni a víztől száradó, ám izzadságtól nedvesedő zsebemben, de eltettem. A második körben már készültem pszichésen az emelkedőre, így nem éltem meg annyira nehéznek. Következett az utolsó kör. Megettem a maradék energiaszeletet, a fordítónál betoltam a sótabi maradványokat, és próbáltam kicsit visszavenni a végén a tempóból, hogy maradjon energiám a futásra, mert a bringát is túl magas pulzuson nyomtam végig. Letoltam a bringát a depóba, felvettem a futócipőmet, és nagyon merev lábakkal elindultam az első futókörömre.

Úgy éreztem, még a 7 perces tempót sem érem el, vánszorogtam, a lábaim nem akartak engedelmeskedni, merevek voltak. Hamarosan jelezte a Garminom, hogy 6:07 perc alatt tettem meg az első km-t, megnyugodtam, hogy a droidos mozgásom ellenére legalább haladok. A fordító után izmaim kezdtek átállni a futómozgásra, elmúlt a merevség a combomból, úgy éreztem, végre futok, egyedül a rettenetes hányinger keserítette csak meg a futásom. A második körben már nagyon nem estek jól az emelkedők, zavart az időközben kisütő nap, az árnyékban fáztam, és hirtelen nagyon szomjassá váltam, minden létező helyen ittam vizet, csak vizet, mert az izónak a gondolatától is rosszul voltam, de fél pohárnál nem ment le több, így is egyszer majdnem meg kellett állnom hányni. Kis színfoltot hozott az életemben, hogy időnként Vikivel, időnként a srácokkal találkoztam, ez megtörte a monotonitást, egyszer Ancsur futott el mellettem, megkérdezte, melyik távon indultam, de alig volt erőm kinyögni, hogy az L-esen, mondott még pár biztató szót, majd tovafutott. Később láttam, hogy első lett a távunkon. Vikit nagyon irigyeltem, hogy az utolsó körét futja, nekem volt még egy. Elértem a fordítót, ekkor már nagyon hosszan időztem minden frissítőpontnál, kényelmesen sétálva ittam meg a vizemet. Az emelkedőnél úgy éreztem, hogy kocogva sem vagyok gyorsabb, mint sétálva, így gyaloglásra váltottam. Nagyon vártam már a fordítót, ahol újra "legálisan" gyalogolhattam frissítésre hivatkozva. Az utolsó kilométereken valahogy megint jobban ment a futás, nem volt kényszerem, hogy sétára váltsak. Nem sokkal a fordító előtt Dari futott szembe, és mondta, hogy megcsináltam 5 órán belül.

Örültem az időmnek, igazából nem is voltam tisztában, hogy mennyi ideje tart a verseny, de ekkor még mindig elérhetetlen messzinek tűnt a cél, bár csak pár száz méter választott el tőle. Végre feltűnt a fordító, és most miattam kiabálták, hogy befutó jön, ott volt előttem a célkapu, csak lefelé kellett futni. Hihetetlen fáradt és boldog voltam. Megcsináltam 04:42:57-es idővel, ami az előzetes terveimnél jelentősen jobb volt. Viki a befutónál várt, Gittával is összefutottunk, megettem pár szelet dinnyét, ha már vizet nem adtak a célban, és a befutókapunál leheveredtem Vikivel, és vártuk Darit és Kacsát. Miután beértek és kifújták magukat, levezetésként megmártóztunk a szálkai tóban, én meg hihetetlen feldobott állapotba kerültem. Azt hiszem, megfertőzött a triatlonláz. :)

Kicsiny csapatunk

Night Run Budapest

Régóta készülök, hogy ősszel fussak 30 km-t, ez eddig sosem jött össze, mert nyáron mindig abbahagytam a futást. Ezért gondoltam arra, hogy ha neveznék a Night Run-ra, akkor kénytelen lennék nyáron is edzeni. Persze ez annyira nem lelkesített, hogy tényleg nevezzek is. A végső lökést tesóm barátnője adta meg, aki benevezte öcsémet is 12 km-re, és rábeszélt, hogy jó buli lesz, menjünk. Mivel megígértem, neveztem. Tegnap este, 48 óra munka után, amikor a verseny előtt 2 órával még az ágyamban döglöttem és próbáltam felébredni, már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Igaz, hogy este volt, de nagyon meleg, fülledt időnk volt. Kicsit későn értünk tesómékkal a helyszínre, kezdem azt hinni, hogy csak nekem van ez a verseny előtti pisi rituálém, mert sem tesómat, sem a barátnőjét nem izgatta fel, hogy mindjárt rajt van, a mobil wc-k meg sehol, csak embertömeg. Mivel meguntam az andalgásukat, elköszöntem tőlük, és gyorsabbra vettem a sétát. A klotyók melletti mentőben hagytam a cuccom, mert persze egy kollégám épp dolgozott, így meg volt a pisi utáni kézfertőtlenítés is. Viki hívott, hogy találkozzunk, és fussunk együtt, de én őt már nem találtam meg a rajtban a narancssárga embertömegben. Mivel a szervezők nem közölték, hogy csak férfi pólót fognak adni, az S-es narancssárga pólóm lógott rajtam, így vizuális élmény ide vagy oda, én bizony világoskék ujjatlanban futottam. A mi távunk indult utoljára, egy jó kis várba való felfelé futással vette kezdetét a verseny, már itt éreztem, hogy mekkora marhaság volt 48 óra munka után, melegben, egy nem teljesen sík versenyen indulni. Nyűglődtem, fájt a hasam, de csak kocogtam felfelé, amikor az órám kedvesen kiírta, hogy ma milyen ramaty formában vagyok, performance condition -3. Na, ezt éreztem is. A pulzusomat nem nagyon figyeltem, csak mentem a többiek után. Vártam a durva emelkedőt, de igazából nem volt, hamarosan már lefelé futottunk. Nagyon melegem volt, és nagyon vártam már a frissítést. Néhány embernél kulacs volt, akkor még nem értettem, hogy miért, hiszen elég sűrűn van frissítés. Lefutottunk a rakpartra, és végre megpillantottam 5 km-nél az első frissítőpontot. Már lelkiekben készültem egy jó kis izóra, azonban odaérve jött a csalódás. Azt mondta a srác, hogy vize van, csak nincs pohár. Kicsit tovább futva látom, hogy egy 20 literes tartályban kevergetik az izót, na erre meg várni kellett volna minimum fél percet, ha nem többet. Sebaj, mindjárt fordító, és az asztalok másik oldalán, 5,4 km-nél szerencsét próbálok. Továbbra sem volt kirakva víz az asztalra, 2 literes flakonokból töltögették a vizet az odanyújtott poharakba. Sokan voltunk, nekem 1 dl víz jutott. Ha többet akartam volna, várnom kellett volna. A víz még csak nem is langyos volt, hanem meleg. Itt már nem csak magamat szidtam, amiért elindultam ezen a versenyen, hanem a szervezőket is. Úsztam a verejtékemben, a szám kezdett összetapadni. Nem sok reménnyel vártam a 9 km-nél lévő frissítőt, a helyzet ugyanaz volt, mint az elsőnél, ismét 1 dl meleg vízhez jutottam. Még dohogtam magamban, amikor tesóm egyszer csak ott termett mellettem, majd a másik oldalamon a barátnője. Csodálkoztam, hogy kerültek mögém, nem is láttam őket, és előttünk rajtoltak 5 perccel. Tesóm nem nagyon tudta velem tartani a lépést, a szervezés szidása után elköszöntem tőlük, futottam tovább. A 12 km-esek visszafordultak, ritkult a tömeg.  A 12 km-es frissítőpont felé tartva azon gondolkoztam, hogy még a Margitszigeten is jobb frissítésem van, mint itt, mert ott a kutakból hideg víz folyik. Mit nekem izotóniás ital, a nyalogathatom a számat sópótlás gyanánt. Magam is meglepődtem, amikor a következő frissítőponton hideg volt az izó, bár véletlenül először egy kólát vettem el, ha már nálam volt, megittam. Nagyon jól esett, bár addigra már tuti dehidratált voltam. Egykedvűen kocogtam a rakparton, közben arra gondoltam, hogyan fogok én Szálkán a tűző napsütésben 15 km-t futni. A könyökömnél furcsa érzésem volt, odanyúltam, az izzadságom folyt le a karomon, azt éreztem. Kedvem lett volna beleugrani a Dunába egy kicsit fürödni. Hamarosan jött a Mozaik utcai fordító, majd újra az Árpád-híd alatti frissítőpontnál voltam, itt már nem voltam rest 4 dl vizet elfogyasztani, bár lecsúszott volna több is, de mire elfogyott a víz, már továbbhaladtam. 16 km-nél "elvesztettem" a pulzusmérőmet, hol kihagyott, hol irreálisan alacsony értéket mért. Érdekes módon ezen már nem idegesítettem fel magam, tudtam, hogy 175-180 körül van a pulzusom. Levettem a mellkasi jeladót, és az övtáskámba helyeztem. Vicces módon továbbra is jöttek pulzusadatok, hogy honnan szedte az óra, nem tudom. :) 18 km-nél még egy utolsó frissítés, de nem segített, elfogyott az energiám. Próbáltam nézni a kivilágított Budapestet, hogy eltereljem a figyelmemet a futásról; ilyenkor mindig megállapítom, hogy milyen szép fővárosunk van. Láttam a várat, biztattam magam, hogy már csak addig kell elfutni, és vége. Hamarosan megláttam a célkaput, innen már csak egy fordító, kicsit visszafelé kell futni, is ott a cél. Ekkor kezdtem elhinni, hogy az órám most tényleg jól mér, és hogy egész jó idővel érek célba. 2:04:53 lett, új PB, nyáron, melegben, fáradtan. Novemberben jöhet a 2 órán belüli FM. :)

Retyezát, 2. nap: Pietrele-menedékház - Retyezát-csúcs - Pietrele-menedékház

11,5 km, 1000 m fel, 1000 m le.

Pietrele menedékház (1480m) - Ciurila-nyereg (1780m)- Északi Lolája csúcs (2180m) - Déli Lolája-csúcs (2270m)  - Lolája-nyereg (2217m) -  Retyezát csúcs (2485 m) - Retyezát-nyereg (2251m) - Stânisoara-tó (2035m) -Pietrele menedékház.

A reggel kétségtelen előnye volt, hogy eltűntek az esti kínzó szúnyogok, és a hegyek gyönyörű hátteret adtak a reggelihez, két kutya meg a társaságot szolgáltatta. Bár én félek a kutyáktól, egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ezek a kutyák nem bántanak, és tartják a tisztes távolságot, bár némi jó falatért elég hosszan és türelmesen tudnak várni. Na tőlünk ezt nem kaptak, mert nem akartam, hogy ránk telepedjenek. Bár megbeszéltük, hogy korán indulunk, mert délelőtt még szép az idő, délután viszont biztosan felhős lesz, ennek ellenére 11:30 volt, mire vízvétel után elindultunk a Lolája csúcsok felé. Kissé nyugtalanul hagytuk magára sátrainkat benne az összes cuccunkkal, de bíztunk a jó szerencsében. Hárman egy táskát vittünk, azaz Balázs vitte, mert egy idő után rájött, hogy ő táskával is jobban bírja a felfelé menetet, mint mi Emivel táska nélkül. Botokkal indultunk el, bár Balázsnak már csak egy botja volt, mert előző nap eltörte az egyiket.Egy ideig jó hasznát is vettük, a Ciurila-nyeregig erdős részen haladtunk, bár a fenyőket szép lassan észrevétlen törpefenyők váltották fel. Innen az utunk törpefenyőkkel borított sziklás terepen vitt felfelé. A botok egy idő után zavaróvá váltak, ezért felkötöttük mind az 5 botot Balázs táskájára.  Bevallom, az Északi Lolája-csúcson titkon azt reméltem, hogy a Déli Lolája-csúcs lesz a Retyezát-csúcs, de nem így volt, a Retyezát-csúcs csak szégyenlősen felhőbe burkolózott elbújva a szemünk elől. A turistaút kettéágazott, eleinte Emivel mentem a kevésbé emelkedőn, de egyre távolodtam Balázstól, mert az ő útja felfelé vitt. Átlépdeltem hozzá a sziklákon, de kicsit aggódtam Emi miatt, aki határozott léptekkel követte a maga kis ösvényét, ami egyértelműen nem arra ment, mint a mienk. A térképet megnézve megvilágosodott előttem, hogy mi bizony felmegyünk a Déli Lolája-csúcsra, míg Emi megkerüli azt. Bár fáradt voltam, a büszkeségem sérült volna, ha azt kihagyom, így elszántan lépdeltem tovább a sziklákon. Az út nem vitt fel a legmagasabb pontra. Ha akartunk volna, felmászhattunk volna oda, de nem akartunk. Az a csúcs úgy nézett ki, mint egy sziklákból épített kőkupac, nem úgy, mint egy hegy. Innen ráláttunk a Retyezát-csúcs felhőből kikandikáló részére, és egyértelműen megállapítottuk, hogy oda aztán nem lehet felmenni, az tuti. Egy kis ereszkedés következett, ahol Emi megvárt minket, és mielőtt az emelkedő meredekebbé vált volna, egy utolsó, étkezéssel egybekötött pihenőt tartottunk, majd megkezdtük a felfelé menetet. Persze sok apró pihenőt tartottunk, míg felértünk. A csúcson köd és rengeteg ember fogadott minket. Ami kifejezetten bosszantott minket, hogy a Retyezát-csúcsát jelző táblánál piknikezett egy román csapat. Egyszerűen bunkóságnak tartottam, hogy amíg a tábla mellett fekve hédereltek, addig más nem tudott odamenni. A többiek csitítottak, és inkább nekiláttunk az ebédnek. Örömmel konstatáltuk, hogy magyarok is vannak a hegyen, akikkel beszédbe i elegyedtünk. Bajáról jöttek, és a Bukura-tónál volt a táborhelyük. A kötelező csúcsfotó után (miután végre elmentek a piknikező románok) elindultunk a magyarokkal lefelé. Ők még tanakodtak, hogy arra menjenek-e vissza, amerről jöttek, vagy toronyiránt két gerincet megmászva. Amíg így haladtunk lefelé, a Retyezát-nyeregnél egy zergére lettünk figyelmesek, aki a szomszédos rezervátumból érkezhetett. Embert nem nagyon láthatott, mert elég közel engedett minket. Miután csináltam vagy 20 zergés fotót, elkezdtünk ereszkedni a Stânisoara-tó felé. Balázs nagy örömére egy jókora hófolton át vitt az út. Végül a másik csapat is úgy döntött, hogy velünk jön a tóig. A zergét nem hagyta nyugodni a dolog, hogy kik ezek a lények, akik ilyen nagy zajjal vannak, kiállt a sziklára, és onnan nézte egy darabig, ahogy ereszkedünk. A Stânisoara-tó kristálytiszta tengerszem, megmostam benne az arcom és a kezem. Hideg volt a vize, de jól esett. Búcsút intettünk a magyaroknak, utoljára még pálinkáztunk egyet közösen, mi elindultunk vissza a sátrainkhoz, ők pedig toronyiránt a Bukura-tóhoz. A völgyet számtalan forrás és patak szelte át, melyeket utunk többször is keresztezett. Igazán idilli környezet volt. Körülöttünk lovak legelésztek békésen. Körülöttünk jobbra és balra hegygerincek magasodtak, mégis jelentősen lejtett az utunk, mely a Stânisoara patak mellett vezetett. Lassan megjelentek a törpefenyők, majd a fenyőerdő, a levegő pedig jelentősen melegebb lett. A Pietrele-menedékházig én vittem a táskát, szaladozva lefelé az erdei utakon. Megérkezésünk után vette észre Balázs, hogy a botját elhagyta. Ezen már csak nevetni lehetett, a kölcsönkapott bot egyikét eltörte, a másikat elhagytuk. Valami finom meleg ételre vágytunk, ezért bementünk a menedékház főépületébe, szerencsére nyitva volt, bár fél 8 volt már, mire odaértünk. Egyetlen probléma az volt, hogy nem volt elég Leiünk, mert Piskiben nem volt ideje Eminek pénzt váltani. Én úgy vigyáztam a kevéske kis Leiünkre, mint Smaug az aranyra a barlangban. Az eladó néni nem volt szimpatikus, közölte, hogy nem tudja az Euro árfolyamot. Mi Balázzsal ezen megsértődtünk, és nem akartunk többet tudomást sem venni az egész kócerájról. Emi nem hagyta ennyiben a dolgot, megalkudott a nővel, ettünk 1-1 puliszkát, és még egy doboz sör is belefért az árba. Emi megalkudott kenyérügyben is a nővel, 3 db 750g-os kenyér boldog tulajdonosai lettünk. Ezt csak azért fontos megemlíteni, mert az eredeti tervekkel ellentétben a fárasztó 12 km után erőtlennek éreztük magunkat egy Rossz-völgy és Papusa-csúcs túrához, de leginkább a sátrazóhely volt annyira unszimpatikus, és annyira bizalmatlanok voltunk a hely iránt, hogy nem volt tovább maradásunk. Viszont a Bukura-tónál így egy nappal többet kellett eltöltenünk, mindezt úgy, hogy nem volt kenyerünk, és én egész nap ezen rágódtam. Emi mondta ugyan, hogy majd megoldódik minden, de én nem hittem neki. Amikor visszaértünk a sátrainkhoz, megnyugodva konstatáltuk, hogy érintetlenül ugyanúgy állnak, ahogy reggel hagytuk őket.

Retyezát, 1. nap. Budapest-Piski-Kőaljaohába-Cârnic-Pietrele

Dacia Express: Keleti pu. --> Piski (Simeria)
Személyvonat: Piski --> Kőaljaohába (Ohaba de sub Piatra)
Maxi-taxi: Kőaljaohába --> Cârnic

 Cârnic (1005m) - Pietrele menedékház(1480m), 4 km, 480m fel

Este 23:30-kor indult a vonatunk a Keleti pályaudvarról. Végül Emivel és Balázzsal hárman vágtunk neki a nagy útnak. Életemben először utaztam couchette-ben. Sajnos nem volt szerencsénk, mert a 4 személyes fülkében már feküdt egy román ember. Mi még szerettünk volna fészkelődni, beszélgetni, ő meg aludni. Hála a magyarországi pályafelújításoknak, 1,5 óra késéssel értünk a határhoz. Az eredeti terv szerint Piskiben váltottunk volna pénzt, még jó, hogy az én kis párocskám ragaszkodott ahhoz, hogy otthonról vigyünk leit, ugyanis a késés miatt már csak 40 percünk maradt a csatlakozásra. Jegyvétel után ittunk egy kávét, majd felszálltunk a Kőaljaohabába menő személyvonatra. A kocsit belengte a WC-ből áradó húgyszag, a fülkék mocskosak voltak, viszont meglepetésként fogadott minket, hogy a Dacia expresszel szemben ez a vonat percre pontosan tartotta a menetrendet. Egy magyar bácsi mellé ültünk le, aki elpanaszolta, hogy már alig vannak magyarok az egykor színmagyar falujában, és büszkén mondta, hogy a lova ott legel a focipályán, miután leszáll, nézzünk bal oldalon ki az ablakon, és meglátjuk. :)
Kőaljaohabán leszállva rögtön megláttuk a fehér kisbuszt, és rajtunk kívül még két túrázót. Először az a tévképzetem támadt, hogy ez a maxi-taxi csak a túrázóknak van, később rájöttem, hogy a helyiek is szép számban igénybe veszik a szolgáltatását. A Cârnic menedékházban elfogyasztottunk egy kései ebédet, ittunk fenyőrügy szörpöt, és nagy nehezen 5 óra körül elindultunk a szálláshelyünkre. Rövid gyaloglás után megcsodáltuk a Lalalia-vízesést, élveztem a korai pihenőt, mert nagyon nehezemre esett a nehéz zsákkal a felfelé menet. Olyannyira, hogy jóval a többiek mögött kullogtam, mindig rám vártak. Kb. a táv felénél egyszerűen meg kellett állnom, mert nem bírtam tovább menni. Egy kis lepkefényképezés és ropievés után folytattuk utunkat a széles, traktorok által kényelmesen járható úton. Kis ösvény levágott egy darabot a széles útból, és már meg is érkeztünk a Pietrele menedékházhoz. A látvány kiábrándító volt. Lepusztult faházak, gaz, és egy rakat ember fogadott minket. A főépületnél megtudtuk, hogy a hegyimentőknél vehetünk belépőt a nemzeti parkba, de különösebben a hölgy nem volt segítőkész, de legalább beszélt angolul. A hegyimentőkhöz kicsit vissza kellett gyalogolni, megvettük a belépőt, és bár nem értett minket a hegyimentő srác, elkísért egészen a kempingező helyig. Amint megpillantottam elkeseredtem. Óriási aljnövényzet mindenhol, sehol egy egyenes felület, pár felállított sátor, ez a látvány fogadott minket. Végül némi bóklászás után a sátrazóhely szélén egy egész takaros helyet találtunk mindkét sátrunk számára. Sátorverés után csodás panorámában elfogyasztottuk első vacsoránkat.

Retyezát

Emi barátnőm évek óta mondogatta, hogy el kellene menni a Retyezátba, de sose jött össze a társaság. Idén a barátommal elhatároztuk, ha törik, ha szakad, mi nyáron egy hetet a Retyíezátban fogunk tölteni. A szervezést szokás szerint nem vittük túlzásba. Bár többen érdeklődtek, a végén csak hárman maradtunk. Az indulás hetének hétfőjén megvettük a vonatjegyet Piskibe, kedden próbáltam szállást foglalni a Pietrele menedékházban, de teltház volt, az Encián menedékházat pedig nem értem el telefonon. Sebaj, akkor marad a sátrazás. 24 óra meló után péntek reggel mentori találka, ezt követően sátorvásárlás, mert egy sátor 3 embernek egy hétre szűkös lett volna. Ekkor még nem tudtam, hogy a piszok drága sátorhoz mindössze 6 cöveket adtak, köszönjük Vaude, noha rákérdeztem a boltban, hogy ugye van hozzá cövek. Mondjuk volt, csak nem elég. Némi táplálék és gyógyszer beszerzése után otthon összepakoltam, és 23:30-kor a Dacia Expresszel elindultunk Piski felé.

Piros 50A

Még nyáron hallottam róla, hogy lesz. Kíváncsi voltam, hogy mit tudok, hogy menni fog-e az 50 km. Még szeptemberben volt egy próbatúránk, elindultunk a piros turistajelzésen, hogy belőjük, mekkora sebességre vagyunk képesek. Nem tudom, hogy az időt vagy a távot néztük el, de már a Nagy-Kevélyre is szánalmasan lassú idő alatt értünk fel, Csobánkára meg bár futva érkeztünk meg, mintha csigamód vánszorogtunk volna. Többet nem is törődtem a Piros 50-nel. Szinte észrevétlen érkezett el az indulás estéje. Két dologban voltam biztos, éjszaka ki kell aludnom magam, és lefelé futni kell, mert ki fogunk csúszni az időből. Futócipőben akartam menni, mert a teszttúrán meghúzódott a túracipőmben a lefelé futástól a lábam, de be kellett lássam, hogy a teljesítménytúrát megelőző pár esős nap miatt jó nagy sár lehet, az én kis aszfaltra való futócipőim nem sáros erdei útra valók.Végül a bakancs mellett döntöttem, ami bár nehéz, de a lábaimnak szerelem volt első látásra, a Caminot is egyetlen vízhólyag nélkül megúsztam benne. Nem sokat aludtam az éjjel, egyrészt a később fölöslegesnek bizonyult szendvicsek gyártására, bakancsvakszolásra, és totál értelmetlen dolgokra ment el az idő, az óra meg két óra alvás után hajnali 4 órakor kegyetlenül ébresztett. Egyedül nem keltem volna fel, odakint sötét és hideg volt, a közel 55 km legyaloglása meg teljesen értelmetlen dolognak tűnt. Az Árpád hídnál a villamosra várva kezdtem felébredni, annyira nem is volt hideg, talán a köd miatt. A HÉV-en még alkudoztam, hogy inkább a 35-re menjünk, de titkon reméltem, hogy a hosszabb táv lesz a nyertes. Nevezés után jó nagy pakkal a hátunkon, túrabotokkal a kezemben 6:15-kor elindultunk. Már pirkadt. Még sötétben akartunk indulni, de sebaj, lesz még alkalmunk sötétben menni. Jó érzés volt a már bejárt, ismerős úton menni, bár a sár és a pocsolyakerülgetés miatt picit morcos voltam. Szinte észre sem vettem, és már a Nagy-Kevélyen voltunk, múltkor elég szenvedős volt oda feljutni. Köd borított mindent, noha a nap már felkelt. 7:45 volt. Egy bácsi pecsételt, de olyan lassan csinálta, mintha soha vissza sem akarná adni az igazolófüzetet. Jött a lejtő, a megbeszéltek szerint futottunk Csobánkáig. Az aszfalt út nem tetszett. Az jutott az eszembe, hogy milyen jó, hogy nem nyáron kell ott végigmenni, sehol semmi árnyék. Most nem is hiányzott, a nap egyébként is csak próbálkozott előbújni a köd mögül. 9:50-re érkeztünk meg a Tölgyikrekhez, kedves nyár eleji emlékeket idéztünk fel, majd mentünk tovább Dömösre. Az út innen többnyire kellemesen lejtősen haladt, itt más problémák merültek fel. A Piros túra egybeesett a piros napjaim közül az elsővel, "kellemes" hasfájással kísérve. Dömösre 11:45-re érkeztünk meg, itt hosszabb pihenőt tartottunk, részben bizonyos otthon felejtett dolgok beszerzése, részben angol WC szükséglete végett.  Dömösön már fájt a sarkam, azt hittem, a zokni a hibás, megigazgattam, de érdemi javulást nem tapasztaltam. Megittunk egy kávét, és 50 perc pihenő után folytattuk utunkat. Eleinte kellemesen emelkedett az út Dobogókőre, később ez az emelkedés egyre kellemetlenebb lett, én meg egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre a Szakó-nyereghez érkezzünk. Az emelkedőn egy helyen meg is álltam, minden bajom volt, görcsölt a hasam, szomjas voltam. 2 perc pihenő után végül tovább indultunk. Nagy segítségemre volt a túrabotom, nagyon örültem, hogy végül elvittem magammal.13:25-kor értünk a Szakó-nyereghez, innen rögtön tovább is mentünk, bár itt már tényleg nem sok erőm volt, a női problémámon kívül a beleim is aktívkodtak, bizony ezen a szakaszon nem tudtam volna egyedül ebben a tempóban felmenni. Az emelkedőnek hamarosan vége lett, a gerincen gyalogoltunk végig Dobogókőig. A pecsételőhelyen kaptunk egy banánt, amit be is faltam gyorsan, majd ismét WC látogatás következett, ami után hihetetlen mód megkönnyebbültem. Ittunk egy forralt bort, majd 40 perc pihenés után továbbindultunk. Kicsit hideg volt, nem esett jól a lejtőn menni, ennek ellenére elég jó tempót diktáltam. A közérzetem jelentősen javult a dobogókői kis pihenés után, és még sötétedés előtt minél messzebb akartam jutni. A 42. km környékén volt egy feltételes ellenőrzőpont, onnantól már minden lépés fájt. Kezdtem felvenni egy robotmozgást, egyik lábamat raktam a másik elé, és csak mentem, mentem, nem érdekelt, hogy fáj. Lassan abbamaradt a beszélgetés is, csak némán lépkedtünk a cél felé, ha beszéltünk, akkor az a tempókról, a várható érkezésünkről, a következő pecsételőhelyről szólt. A nap már lement, mire a Csévi-nyereghez értünk, 16:45 körül járt az idő. Elengedtük a mögöttünk lévő társaságot, mert a nyakunkban jöttek, és zavart minket a beszélgetésük. Ameddig csak lehetett, lámpa nélkül mentünk, de egy darabon túl már egyáltalán nem láttam semmit. Szerencsére mindenhol nagyon jól ki volt jelölve az út, még én sem tudtam eltévedni, pedig nekem őstehetségem van hozzá. A sötétet lassan felváltotta valami sokkal rosszabb: sűrű köd ereszkedett a fák közé, a lámpám fénye csak a közeli fákat világította meg, ahogy néztem előre, néha még azt sem láttam, hogy merre kanyarog az út. Csak mentünk, mentünk a végeláthatatlan sötét ködben, többnyire vízszintesen, néhol emelkedve. Azt kívántam, hogy legyen már vége az egésznek, fájt a sarkam, (ekkorra már bebizonyosodott számomra, hogy nem kellett volna a túra előtt levágni a bőrkeményedést a sarkamról), valamint fáradtam a koncentrálástól, hogy lássak valamit, és hogy le ne térjünk a kijelölt útról. Nem beszélgettünk, csak a legszükségesebb szóváltásokra szorítkoztunk, de még a beszédünk is olyan fáradt, erőtlen, elcsüggedt volt. Elkezdtem nevetni: olyanok voltunk, mint akik az életükért küzdenek, hogy kiérjenek az erdőből, ahol a biztos halál vár rájuk, pedig csak egy teljesítménytúrán voltunk. Kezdtek nagyon hosszúak lenni a kilométerek, szinte örökkévalóságnak tűntek. Egyszer csak a távolban fények tűntek fel, kezdtem remélni, hogy hamarosan kijutunk az országútra, és annak a fényeit láttam, de rá kellett jöjjek, hogy azok a fények az előttünk haladók lámpáiból jönnek. Hamarosan utolértük őket, mások pedig minket, hirtelen feltorlódtunk, pedig kilométereken át egy teremtett lelket sem láttunk. Én örültem, hogy végre nem nekem kell elöl mennem és világítanom, valamint az előttem haladó 3 lámpa az én kis lámpámmal már elég jól bevilágította a köd ellenére az utat. Innentől kezdve már csak a gyaloglásra kellett koncentrálnom, bár igen csak lassan fogytak a kilométerek. Végül negyed 7 után néhány perccel megérkeztünk a Kopár-csárdához. Végtelen boldogság töltött el, igen megcsináltuk, 54,81 km 12:05 alatt. :) Leültünk gulyáslevest enni, jól esett az ülés is, a meleg leves is. Néztem az erdőből előtűnő imbolygó alakokat fényponttal a fejükön, mint egy csapat zombi, úgy közeledtek felénk. Ilyenek voltunk mi is? A  leves után átvonszoltuk magunkat a buszmegállóba. Még ha el is akart volna ütni egy autó se tudtam volna gyorsabban átmenni az út túloldalára. A buszon ülve rám tört az éjszakai nem alvás és az 55 km minden fáradtsága. Mégis roppant büszke voltam magunkra. Jók voltunk. Megcsináltuk. :-)))