Retyezát, 2. nap: Pietrele-menedékház - Retyezát-csúcs - Pietrele-menedékház

11,5 km, 1000 m fel, 1000 m le.

Pietrele menedékház (1480m) - Ciurila-nyereg (1780m)- Északi Lolája csúcs (2180m) - Déli Lolája-csúcs (2270m)  - Lolája-nyereg (2217m) -  Retyezát csúcs (2485 m) - Retyezát-nyereg (2251m) - Stânisoara-tó (2035m) -Pietrele menedékház.

A reggel kétségtelen előnye volt, hogy eltűntek az esti kínzó szúnyogok, és a hegyek gyönyörű hátteret adtak a reggelihez, két kutya meg a társaságot szolgáltatta. Bár én félek a kutyáktól, egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ezek a kutyák nem bántanak, és tartják a tisztes távolságot, bár némi jó falatért elég hosszan és türelmesen tudnak várni. Na tőlünk ezt nem kaptak, mert nem akartam, hogy ránk telepedjenek. Bár megbeszéltük, hogy korán indulunk, mert délelőtt még szép az idő, délután viszont biztosan felhős lesz, ennek ellenére 11:30 volt, mire vízvétel után elindultunk a Lolája csúcsok felé. Kissé nyugtalanul hagytuk magára sátrainkat benne az összes cuccunkkal, de bíztunk a jó szerencsében. Hárman egy táskát vittünk, azaz Balázs vitte, mert egy idő után rájött, hogy ő táskával is jobban bírja a felfelé menetet, mint mi Emivel táska nélkül. Botokkal indultunk el, bár Balázsnak már csak egy botja volt, mert előző nap eltörte az egyiket.Egy ideig jó hasznát is vettük, a Ciurila-nyeregig erdős részen haladtunk, bár a fenyőket szép lassan észrevétlen törpefenyők váltották fel. Innen az utunk törpefenyőkkel borított sziklás terepen vitt felfelé. A botok egy idő után zavaróvá váltak, ezért felkötöttük mind az 5 botot Balázs táskájára.  Bevallom, az Északi Lolája-csúcson titkon azt reméltem, hogy a Déli Lolája-csúcs lesz a Retyezát-csúcs, de nem így volt, a Retyezát-csúcs csak szégyenlősen felhőbe burkolózott elbújva a szemünk elől. A turistaút kettéágazott, eleinte Emivel mentem a kevésbé emelkedőn, de egyre távolodtam Balázstól, mert az ő útja felfelé vitt. Átlépdeltem hozzá a sziklákon, de kicsit aggódtam Emi miatt, aki határozott léptekkel követte a maga kis ösvényét, ami egyértelműen nem arra ment, mint a mienk. A térképet megnézve megvilágosodott előttem, hogy mi bizony felmegyünk a Déli Lolája-csúcsra, míg Emi megkerüli azt. Bár fáradt voltam, a büszkeségem sérült volna, ha azt kihagyom, így elszántan lépdeltem tovább a sziklákon. Az út nem vitt fel a legmagasabb pontra. Ha akartunk volna, felmászhattunk volna oda, de nem akartunk. Az a csúcs úgy nézett ki, mint egy sziklákból épített kőkupac, nem úgy, mint egy hegy. Innen ráláttunk a Retyezát-csúcs felhőből kikandikáló részére, és egyértelműen megállapítottuk, hogy oda aztán nem lehet felmenni, az tuti. Egy kis ereszkedés következett, ahol Emi megvárt minket, és mielőtt az emelkedő meredekebbé vált volna, egy utolsó, étkezéssel egybekötött pihenőt tartottunk, majd megkezdtük a felfelé menetet. Persze sok apró pihenőt tartottunk, míg felértünk. A csúcson köd és rengeteg ember fogadott minket. Ami kifejezetten bosszantott minket, hogy a Retyezát-csúcsát jelző táblánál piknikezett egy román csapat. Egyszerűen bunkóságnak tartottam, hogy amíg a tábla mellett fekve hédereltek, addig más nem tudott odamenni. A többiek csitítottak, és inkább nekiláttunk az ebédnek. Örömmel konstatáltuk, hogy magyarok is vannak a hegyen, akikkel beszédbe i elegyedtünk. Bajáról jöttek, és a Bukura-tónál volt a táborhelyük. A kötelező csúcsfotó után (miután végre elmentek a piknikező románok) elindultunk a magyarokkal lefelé. Ők még tanakodtak, hogy arra menjenek-e vissza, amerről jöttek, vagy toronyiránt két gerincet megmászva. Amíg így haladtunk lefelé, a Retyezát-nyeregnél egy zergére lettünk figyelmesek, aki a szomszédos rezervátumból érkezhetett. Embert nem nagyon láthatott, mert elég közel engedett minket. Miután csináltam vagy 20 zergés fotót, elkezdtünk ereszkedni a Stânisoara-tó felé. Balázs nagy örömére egy jókora hófolton át vitt az út. Végül a másik csapat is úgy döntött, hogy velünk jön a tóig. A zergét nem hagyta nyugodni a dolog, hogy kik ezek a lények, akik ilyen nagy zajjal vannak, kiállt a sziklára, és onnan nézte egy darabig, ahogy ereszkedünk. A Stânisoara-tó kristálytiszta tengerszem, megmostam benne az arcom és a kezem. Hideg volt a vize, de jól esett. Búcsút intettünk a magyaroknak, utoljára még pálinkáztunk egyet közösen, mi elindultunk vissza a sátrainkhoz, ők pedig toronyiránt a Bukura-tóhoz. A völgyet számtalan forrás és patak szelte át, melyeket utunk többször is keresztezett. Igazán idilli környezet volt. Körülöttünk lovak legelésztek békésen. Körülöttünk jobbra és balra hegygerincek magasodtak, mégis jelentősen lejtett az utunk, mely a Stânisoara patak mellett vezetett. Lassan megjelentek a törpefenyők, majd a fenyőerdő, a levegő pedig jelentősen melegebb lett. A Pietrele-menedékházig én vittem a táskát, szaladozva lefelé az erdei utakon. Megérkezésünk után vette észre Balázs, hogy a botját elhagyta. Ezen már csak nevetni lehetett, a kölcsönkapott bot egyikét eltörte, a másikat elhagytuk. Valami finom meleg ételre vágytunk, ezért bementünk a menedékház főépületébe, szerencsére nyitva volt, bár fél 8 volt már, mire odaértünk. Egyetlen probléma az volt, hogy nem volt elég Leiünk, mert Piskiben nem volt ideje Eminek pénzt váltani. Én úgy vigyáztam a kevéske kis Leiünkre, mint Smaug az aranyra a barlangban. Az eladó néni nem volt szimpatikus, közölte, hogy nem tudja az Euro árfolyamot. Mi Balázzsal ezen megsértődtünk, és nem akartunk többet tudomást sem venni az egész kócerájról. Emi nem hagyta ennyiben a dolgot, megalkudott a nővel, ettünk 1-1 puliszkát, és még egy doboz sör is belefért az árba. Emi megalkudott kenyérügyben is a nővel, 3 db 750g-os kenyér boldog tulajdonosai lettünk. Ezt csak azért fontos megemlíteni, mert az eredeti tervekkel ellentétben a fárasztó 12 km után erőtlennek éreztük magunkat egy Rossz-völgy és Papusa-csúcs túrához, de leginkább a sátrazóhely volt annyira unszimpatikus, és annyira bizalmatlanok voltunk a hely iránt, hogy nem volt tovább maradásunk. Viszont a Bukura-tónál így egy nappal többet kellett eltöltenünk, mindezt úgy, hogy nem volt kenyerünk, és én egész nap ezen rágódtam. Emi mondta ugyan, hogy majd megoldódik minden, de én nem hittem neki. Amikor visszaértünk a sátrainkhoz, megnyugodva konstatáltuk, hogy érintetlenül ugyanúgy állnak, ahogy reggel hagytuk őket.