30 km és a fal

Negyedik alkalommal neveztem az októberi maraton keretében megtartott 30 km-es távra, de először futottam le. Olyan volt ez nekem, mint a szeptemberi BSI-s félmaraton, aminek szintén sok év elteltével vágtam csak neki. Idén nyáron nem tudom minek köszönhetően, de meglepően jó formában voltam, félmaraton PB-ket futottam, minden jel arra utalt, hogy a 3 órás 30 km reális elvárás. 

Bled

Egészen addig, míg Szlovéniában, 6 nap Júliai-Alpok túrázást követően egy bledi tókör felénél nem kezdett el nagyon fájni a bal lábam. Annyira fájt, hogy elég sokszor álltam meg a csodás bledi tóról, szigeten lévő templomról, várról fényképet készíteni, hátha kevésbé fogok sántítani. Ekkor már csak 13 nap volt a verseny napjáig. A terv az lett volna, hogy a hazaérkezés utáni napon futok 20-25 km-t, amit keddről átraktam szerdára, majd végleg elvetettem. Ati kikérdezett, hogyan fáj a lábam, és felvetette, hogy lehet, hogy az iliotibialis szalagommal van a gond. Utánaolvastam, és teljesen olyan tüneteim voltak. Elkezdtem nyújtani, és közben elmentünk az Őrségbe bringázni. Pénteken 79 km-t, szombaton 87 km-t tekertünk, lassan, óvatosan, inkább nézelődős tempóban, amit a lábam jól tolerált. A szabadságom végére a jó idő is véget ért, jöttek az esős napok, én pedig féltem a fájdalomtól, és halogattam a tesztfutást. A verseny hetében kedden elmentem gyorsúszást tanulni, és bár baromira nem voltak ideálisak a feltételek, szerdán azért Atival elmentünk túrázni, a tervezett 32 km-ből 40 km lett, és picit éreztem a bal térdem estére. Éjfélig kellett dönteni, hogy visszamondom-e a nevezésem. Nem akartam visszamondani, ezért Atit és Darit kérdeztem meg, hogy mit tegyek, mert kellett  pozitív visszacsatolás, amit meg is kaptam. Tervben volt egy tesztfutás a nagy nap előtt, de pszichésen képtelen voltam rá, mert ha fájt volna a lábam, akkor nem tudtam volna vasárnap nyugodtan rajthoz állni. 

Vasárnap reggel 7,5 óra alvás után alig bírtam kimászni az ágyból, végül csak azért keltem fel, mert verseny előtt 2 órával kell ennem, és már alig volt időm a reggelire. Egy szelet sonkás kenyeret elmajszoltam egy bögre tejeskávé kíséretében, szép lassan öltözni kezdtem, majd nekiálltam megkeresni a 2 hete nem használt, nem látott mellkasi jeladómat. Persze nem sikerült időben elindulnom, ezért Balázst pillarebegtetések közepette megkértem, hogy vigyen el a rajthoz. Azt gondoltam, hogy gyorsan feladom a teherautóra a csomagom, majd beállok a wc-sorba, ahol nem lesznek sokan, mert kevesen indulnak a 30 km-en. Azt viszont nem vettem figyelembe, hogy a váltópont is a közelben van, így óriási kígyózó sorokkal szembesültem. Jó 20 perc sorban állást követően végeztem is, és már hallottam, hogy az 5-ös zónából indulókat kérik a rajthoz. Gyorsan próbáltam bemelegíteni, kicsit kocogtam, és már hallottam is, hogy a maradék 30 km-es indulókat noszogatták, hogy most már ők is rajtoljanak el. Megláttam Vikit, és próbáltam egy szelfit csinálni, de remegett a kezem, és nem bírtam rányomni a gombra, ezért elég béna kép lett. Csak a lényeggel nem foglalkoztam, a Garminomnak még nem volt GPS jele. Már alig voltak olyanok, akik nem indultak el a 30 km-en, Viki már ment volna, én meg álltam a rajtnál, és vártam az égi jeleket. Pár métert együtt mentünk Vikivel, de ő lassabb tempót tervezett, ezért egyedül mentem tovább a 6 perces tempómban. Valahogy nehezen mozogtak a lábaim, 3 km után a bal lábam a sípcsontom felett nagyon elkezdett fájni. Pár km-t így futottam, nem baj, legalább nem az IT szalagom rendetlenkedett. Lehagytam egy mezítlábas futót, néztem az egyenetlen aszfaltot, és arra gondoltam, hogy ez az ember tuti nem normális, és csoda, hogy nem lesz véres a talpa, ha maratont fut. Az 5. km táján beállt a pulzusom, 6 min/km-n belülre gyorsult a tempóm, lábfájás megszűnt. A rakparton Monspart Sarolta biztatott,  lejt az út, fussunk. Hamarosan elértünk a maraton 21. km-éig, már csak egy félmaraton, hát, nem volt túl lelkesítő. 10 km körül magamba tuszkoltam egy kis banánt szép lassan, szerencsére bennem is maradt. Az út szélén kisgyerekek tartották szomorúan a kezüket, hogy valaki pacsizzon velük, kimentem hát az út szélére, nehogy kedvét szegje az érdektelenség a fiatal szurkológenerációnak. A Lágymányosi hídnál már nagyon vártam, hogy elérjem Atit, az már majdnem a fele, de nem tudtam pontosan, hol fog várni, és Atit csak nem értem el. 

Ez kicsit lehangolt, mert számítottam a biztatására, azt hittem, nem vettem észre. A 13. km-nél bejelzett a bal térdemnél a kedves IT szalagom, de szerencsére nem volt erős a fájdalom, és kis idő múlva már alig éreztem. A fordító csak nem jött, távolodni kezdtünk a hídtól, amikor egyszer csak a túloldalról meghallottam Atit kiáltani. Ez újra energiát adott, bár a fordítót már nagyon vártam, de csak nem jött, és most bántam, hogy nem néztem meg a teljes útvonalat. Bár úgy voltam vele, azt a 30 km-t így is, úgy is le kell futni. A fordító után kihúzódtam az út szélére, mert ott volt Ati. Fényképezett, majd pár szót váltottunk úgy, hogy néhány futólépést tett velem. Elértem a feléhez, még mindig jó volt a közérzetem, tartottam a tempót. A Szabadság hídon átfutva megemelkedett a pulzusom, tudtam, hogy lassítanom kell, különben el fog szállni a verseny, de ugyanakkor még reális esélyem volt 3 órán belül beérni. Kompromisszumként picit visszavettem. Egy szirénázó mentő haladt mellettem a futótempómban, hangos volt, zavart, a fordítónál megállt, végre csend lett, én pedig elindultam visszafelé. Még nem volt meg a félmaraton, amennyit futni szoktam. Még jól bírtam, a fordító után a pulzusom visszaállt, a régi tempómban haladtam. A rakpartról bekanyarodtunk a József Attila utca felé, túl voltam a félmaratonon. Az arcomon már nem volt mosoly, de még ment simán. A Bajcsy-Zsilinszky úton már határozottan fáradt voltam. Időben még mindig jól álltam, és azt az ultimátumot adtam magamnak, hogy a 24. km-ig próbálom tartani a tempót, utána fél percet lassíthatok km-enként, csak a 24. km-ig ki kell bírnom. Jött a Nyugati felüljáró, pacsiztam Evetkével és Dórival, de úgy tűnt, mintha Evetke észre sem vett volna. A felüljáró tetején Saci néni biztatott. Itt már sokan sétáltak. Nekem még csak 22 km volt a lábamban, nekik 34. Jött a Lehel út előtti fordító, amit utálok. Nem tudom miért, talán mert ott van egy frissítőpont, és ezért nagyon belassít, megállnak az emberek, és nem lehet haladni. A Lehel úton lecsöngetett minket, futókat egy bringás kísérő. Ezen felhúztam magam, de már nem volt erőm hogy odaszóljak neki. Mehetett volna a futók mellett is, másrészt a szabályok szerint nem is lehet bringával kísérni futót, de mégis az zavart leginkább, hogy ez a nap rólunk, futókról szólt, lehetett volna tekintettel ránk, hogy ne mi ugráljunk el előle. Éreztem magamon, hogy fáradok, mert jól felhergeltem magam ezen, kicsit gyorsítottam is, hogy a bringást és a futóját is magam mögött tudjam. Közeledett a Hősök tere, tudtam, hogy a cél közelsége még nem jelenti a táv végét, mert pár kanyart még tennünk kell a Városligetben. Nagyon nehezen jött el a 27. km-nél lévő fordító, éreztem, hogy lassítanom kell, mert nem bírom, a pulzusom magas, és még 3 km van hátra. Számolgattam, időben még jó voltam. A 28. km körül jött a FAL, és én belerohantam. Nem számítottam rá. Hirtelen elhagyott az erőm, az izmaim nem akartak engedelmeskedni, legszívesebben sétáltam volna. Dühített, hiszen már csak 2 km volt hátra. Volt ott egy frissítőpont. Én a vége előtt már soha nem frissítek. Most megálltam egy izóért, sétálva megittam, de csak azért, hogy legálisan sétálhassak kicsit. Sok időt nem adtam magamnak, mert tudtam, ha nem indulok el gyorsan, akkor már nem fogok tudni elindulni. Kínszenvedés volt, érzésre olyan volt, mint az idei UB-m utolsó, reggeli szakasza, mentem, mert mennem kellett, de ez az akaratom győzelme volt a testem felett. Közben azt számoltam, hogy van még 15 percem 2 km-re, hogy meglegyen 3 órán belül, az 7:30-as tempó, tudtam, hogy az már sima ügy, csak nem szabad megállnom. Nagy szenvedésem közepette Ati bukkant fel a semmiből, mert ekkorra már a külvilág nagyjából megszűnt. Utólag azt mondta, nagyon szét volt esve a mozgásom, de én ezt egyáltalán nem csodálom, belülről is pont úgy éltem meg. Biztatott, de nekem már nem volt erőm válaszolni. Még egy fordító, és az utolsó km jött. Kicsit lejtett az út, újra életre kaptam, de hajrázni már nem volt erőm. Előttem volt a 42-es km tábla, széttereltek minket, és befordultam a célegyenesbe. Hirtelen azt sem tudtam, hol volt a cél, csak láttam, már sétálnak az emberek, akkor biztos most léptem át a csippszőnyegen, ezért leállítottam az órám. 2:56:28 lett a vége, 3 órán belül, a lábam jól viselkedett, vitt szépen, ahogy kellett.

Örülnöm kellett volna, de nem voltam boldog. A célban a fal hatása alatt álltam. Jött, és én nem voltam felkészülve rá, hiába voltam mentálisan erős. Ez elég volt arra, hogy még 2 km-t vigyen, de nem vitt volna még 14 km-t. Azt éreztem, hogy nem akarok maratont futni, maratont futni értelmetlen hülyeség. Ati, Dari, Lepke, Kacsa a célban vártak, a három maratonista már rég beért, mire én odaértem. Morcos voltam, de azért jól esett, hogy megvártak. Valahonnan Judy is előkerült, majd mindenki ment a dolgára.

Konklúzió: Valójában szép időt mentem, a 3 óra álomidő volt, bár nem elérhetetlen, ezt 3,5 perccel túlteljesítettem. 2 hét passzivitást követően álltam rajthoz, már az is nagy teljesítmény, hogy ilyen egyenletesen le tudtam futni a távot, ráadásul lábfájás nélkül. A maraton nagy falat, ha le akarom futni, sokkal többet kell edzenem, átgondoltan, nem ad hoc jelleggel, nem hirtelen növelve a távokat. Meg kell tanulnom frissíteni.

Most, pár nap elteltével, már nem találom olyan nagy hülyeségnek a maraton lefutását, ha minden jól alakul, akkor 2017. április 2-án Debrecenben rajthoz állok. :)