Tegnap részt vettem Szálkán életem első, "„nincs ilyen
távú” "L"-es triatlonján, ami kiírás szerint 1900 m úszásból, 67,5 km
bringából és 15 km futásból állt.
A triatlonról még valamikor egyetemista éveim elején
hallottam, egyik koleszos ismerősöm mesélt korábbi triatlonos élményeiről.
Szimpatikus sportnak tűnt, de akkor úgy gondoltam, hogy ehhez legalább
félprofinak kell lenni. Az elmúlt jó pár évben a triatlon népszerűsége nagyon
megnőtt, már boldog-boldogtalan triatlonozik, ezzel egyengetődött az utam a
triatlon felé. Kedves ismerősöm, Dari már a tavalyi bécsi félmaratonon
elkezdett győzködni, hogy mennyire jó a Szálka, induljak, jó lesz nekem, és a
Szálka-propagandát tavaly tavasz óta kitartóan folytatta. Idén májusban Gitta,
volt csoporttársam rám írt a Facebook-on, egy triatlonversenyről kérdezett,
majd megemlítette, hogy azt hitte, én triatlonozom is. Ő teljesen kezdőként
idén vágott bele a triatlonba, megtanult gyorsúszni, vett egy outit. Ez volt az
a pont, amikor kezdtem megingani. A végső lökést a zakopanei túránk során
kaptam, amikor elég intenzív győzködésnek voltam kitéve Dari és Kacsa által.
Akkor azt mondtam, ha Viki benevez, aki szintén nem triatlonozott még, nem tud
gyorsúszni, és outija sincs, akkor benevezek. Ahogy hazaértünk Zakopanéból,
Viki már be is nevezett Szálkára, így mivel szavamat adtam, nem volt
választásom, 4 héttel a verseny előtt beneveztem én is. Ami a felkészülésemet
illeti, nagyon nem vittem túlzásba, hiszen 4 hét alatt már csodát nem lehet
tenni. Futni futogattam eddig is, úszni nem jártam, idén kétszer voltam
uszodában a Balaton-átúszás előtt, majd arra a következtetésre jutottam, hogy
érdemben nem tesz sokat hozzá a teljesítményemhez, hogy pár hétig gyakorlom az
úszást, ezért már a jövő évi terveimet szövögetve elkezdtem gyorsúszni tanulni,
ezzel az úszóedzéseimet le is tudtam. Bringázni sem sokat voltam idén,
júniusban körbetekertem a Balatont, utána szinte semmit sem tekertem. Régi
álmomat váltottam valóra, amikor megvettem a Merida országúti kerékpáromat, de
Szálka előtt csak egyszer mentem vele bringázni. Na, ilyen felkészültséggel
vágtam bele életem első triatlonjába.
A verseny előtti éjjel már alig bírtam aludni, reggel fáradtan,
kialvatlanul ébredtem, úton Szálkára a kocsiban is volt már vagy 120-as
pulzusom, nagyon izgultam az ismeretlentől és a rám váró kihívástól. Nagyon
örülök, hogy ott volt Dari és Kacsa, mert magamtól még azt sem tudtam volna,
hogy hová kell ragasztani a rajtszámot, és tuti lapos kerékkel indultam volna
el. Felvettem a szerintem rajtam tök bénán álló triatlonos ruhámat, és betoltam
a bringám a depóba. Nézegettem a depószomszédaimat, hogyan kell előkészíteni a
cuccokat, majd szemrevételeztem a tavat, próbáltam megtalálni a bójákat, amiket
meg kell kerülni. Közben Kacsa is megérkezett, megkaptam tőle az utolsó
instrukciókat, aztán a vízben a rajt előtt elvesztettem, de sokáig nem volt idő
keresgélni a tömegben, mert elrajtoltunk.
Jól ment az úszás, próbáltam
erősebben meghúzni, a lassabb gyorsúszókkal tempóztam a mezőny vége felé.
Furcsa volt, hogy csak egy bója volt, úgy tudtam, hogy kettő van, de csak
követtem az előttem úszókat, már amennyit láttam belőlük az időközben
bepárásodó úszószemüvegemen át. Elég gyorsan elértem a partot. Többen futottak
a bringához, én gyalogoltam. Dari odaszólt, hogy jó időt úsztam, gyanúsan jó
időt, amennyit én nem tudok medencében sem 1900 m-en, szóval sanszos, hogy el
lett mérve a pálya. Megtörölköztem, felvettem a bringás cipőmet, megettem egy
banánt, felraktam a pulzusmérőmet. Ekkor már láttam, hogy nagyon magas a
pulzusom, az úszáson túlhajtottam magam. Picit húztam az időt a depóban, hogy
pihenhessek.
Felvettem a sisakot, és elkezdtem tolni felfelé a rajtvonalhoz a
bringát, elengedve a mellettem szaladókat. Elindultam az első bringás körre,
élveztem a tekerést az új bringámmal, a trekking után teljesen más érzés. Sorra
előztek le, lassúnak éreztem magam, pedig valójában önmagamhoz képest nem
voltam lassú, talán ennek is köszönhető, hogy az első kör gyorsabb lett. Kicsit
fújt a szél, visszafelé pedig jött egy emelkedő, amin szégyenszemre csak 11
km/h-s sebességgel tudtam feltekerni. A következő körben próbáltam elmajszolni
egy energiaszeletet, amit félig sikerült is elfogyasztanom. A fordítónál Kacsa
utolért, megkérdezte, hogy van-e sótablettám. Nagyon felkészülten érkeztem a
versenyre, persze, hogy nem volt. Adott kettőt, hogy vegyem be, és még kettőt a
következő körre. Kicsit necces volt, hogy a kapszula mennyire fogja kibírni a
víztől száradó, ám izzadságtól nedvesedő zsebemben, de eltettem. A második
körben már készültem pszichésen az emelkedőre, így nem éltem meg annyira
nehéznek. Következett az utolsó kör. Megettem a maradék energiaszeletet, a
fordítónál betoltam a sótabi maradványokat, és próbáltam kicsit visszavenni a
végén a tempóból, hogy maradjon energiám a futásra, mert a bringát is túl magas
pulzuson nyomtam végig. Letoltam a bringát a depóba, felvettem a futócipőmet,
és nagyon merev lábakkal elindultam az első futókörömre.
Úgy éreztem, még a 7
perces tempót sem érem el, vánszorogtam, a lábaim nem akartak engedelmeskedni,
merevek voltak. Hamarosan jelezte a Garminom, hogy 6:07 perc alatt tettem meg
az első km-t, megnyugodtam, hogy a droidos mozgásom ellenére legalább haladok. A fordító után izmaim kezdtek átállni a futómozgásra, elmúlt a merevség a
combomból, úgy éreztem, végre futok, egyedül a rettenetes hányinger keserítette
csak meg a futásom. A második körben már nagyon nem estek jól az emelkedők,
zavart az időközben kisütő nap, az árnyékban fáztam, és hirtelen nagyon
szomjassá váltam, minden létező helyen ittam vizet, csak vizet, mert az izónak
a gondolatától is rosszul voltam, de fél pohárnál nem ment le több, így is
egyszer majdnem meg kellett állnom hányni. Kis színfoltot hozott az életemben,
hogy időnként Vikivel, időnként a srácokkal találkoztam, ez megtörte a
monotonitást, egyszer Ancsur futott el mellettem, megkérdezte, melyik távon
indultam, de alig volt erőm kinyögni, hogy az L-esen, mondott még pár biztató
szót, majd tovafutott. Később láttam, hogy első lett a távunkon. Vikit nagyon
irigyeltem, hogy az utolsó körét futja, nekem volt még egy. Elértem a fordítót,
ekkor már nagyon hosszan időztem minden frissítőpontnál, kényelmesen sétálva
ittam meg a vizemet. Az emelkedőnél úgy éreztem, hogy kocogva sem vagyok
gyorsabb, mint sétálva, így gyaloglásra váltottam. Nagyon vártam már a
fordítót, ahol újra "legálisan" gyalogolhattam frissítésre
hivatkozva. Az utolsó kilométereken valahogy megint jobban ment a futás, nem
volt kényszerem, hogy sétára váltsak. Nem sokkal a fordító előtt Dari futott
szembe, és mondta, hogy megcsináltam 5 órán belül.
Örültem az időmnek, igazából
nem is voltam tisztában, hogy mennyi ideje tart a verseny, de ekkor még mindig
elérhetetlen messzinek tűnt a cél, bár csak pár száz méter választott el tőle.
Végre feltűnt a fordító, és most miattam kiabálták, hogy befutó jön, ott volt
előttem a célkapu, csak lefelé kellett futni. Hihetetlen fáradt és boldog
voltam. Megcsináltam 04:42:57-es idővel, ami az előzetes terveimnél jelentősen
jobb volt. Viki a befutónál várt, Gittával is összefutottunk, megettem pár
szelet dinnyét, ha már vizet nem adtak a célban, és a befutókapunál
leheveredtem Vikivel, és vártuk Darit és Kacsát. Miután beértek és kifújták
magukat, levezetésként megmártóztunk a szálkai tóban, én meg hihetetlen
feldobott állapotba kerültem. Azt hiszem, megfertőzött a triatlonláz. :)
 |
| Kicsiny csapatunk |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése