30 km és a fal

Negyedik alkalommal neveztem az októberi maraton keretében megtartott 30 km-es távra, de először futottam le. Olyan volt ez nekem, mint a szeptemberi BSI-s félmaraton, aminek szintén sok év elteltével vágtam csak neki. Idén nyáron nem tudom minek köszönhetően, de meglepően jó formában voltam, félmaraton PB-ket futottam, minden jel arra utalt, hogy a 3 órás 30 km reális elvárás. 

Bled

Egészen addig, míg Szlovéniában, 6 nap Júliai-Alpok túrázást követően egy bledi tókör felénél nem kezdett el nagyon fájni a bal lábam. Annyira fájt, hogy elég sokszor álltam meg a csodás bledi tóról, szigeten lévő templomról, várról fényképet készíteni, hátha kevésbé fogok sántítani. Ekkor már csak 13 nap volt a verseny napjáig. A terv az lett volna, hogy a hazaérkezés utáni napon futok 20-25 km-t, amit keddről átraktam szerdára, majd végleg elvetettem. Ati kikérdezett, hogyan fáj a lábam, és felvetette, hogy lehet, hogy az iliotibialis szalagommal van a gond. Utánaolvastam, és teljesen olyan tüneteim voltak. Elkezdtem nyújtani, és közben elmentünk az Őrségbe bringázni. Pénteken 79 km-t, szombaton 87 km-t tekertünk, lassan, óvatosan, inkább nézelődős tempóban, amit a lábam jól tolerált. A szabadságom végére a jó idő is véget ért, jöttek az esős napok, én pedig féltem a fájdalomtól, és halogattam a tesztfutást. A verseny hetében kedden elmentem gyorsúszást tanulni, és bár baromira nem voltak ideálisak a feltételek, szerdán azért Atival elmentünk túrázni, a tervezett 32 km-ből 40 km lett, és picit éreztem a bal térdem estére. Éjfélig kellett dönteni, hogy visszamondom-e a nevezésem. Nem akartam visszamondani, ezért Atit és Darit kérdeztem meg, hogy mit tegyek, mert kellett  pozitív visszacsatolás, amit meg is kaptam. Tervben volt egy tesztfutás a nagy nap előtt, de pszichésen képtelen voltam rá, mert ha fájt volna a lábam, akkor nem tudtam volna vasárnap nyugodtan rajthoz állni. 

Vasárnap reggel 7,5 óra alvás után alig bírtam kimászni az ágyból, végül csak azért keltem fel, mert verseny előtt 2 órával kell ennem, és már alig volt időm a reggelire. Egy szelet sonkás kenyeret elmajszoltam egy bögre tejeskávé kíséretében, szép lassan öltözni kezdtem, majd nekiálltam megkeresni a 2 hete nem használt, nem látott mellkasi jeladómat. Persze nem sikerült időben elindulnom, ezért Balázst pillarebegtetések közepette megkértem, hogy vigyen el a rajthoz. Azt gondoltam, hogy gyorsan feladom a teherautóra a csomagom, majd beállok a wc-sorba, ahol nem lesznek sokan, mert kevesen indulnak a 30 km-en. Azt viszont nem vettem figyelembe, hogy a váltópont is a közelben van, így óriási kígyózó sorokkal szembesültem. Jó 20 perc sorban állást követően végeztem is, és már hallottam, hogy az 5-ös zónából indulókat kérik a rajthoz. Gyorsan próbáltam bemelegíteni, kicsit kocogtam, és már hallottam is, hogy a maradék 30 km-es indulókat noszogatták, hogy most már ők is rajtoljanak el. Megláttam Vikit, és próbáltam egy szelfit csinálni, de remegett a kezem, és nem bírtam rányomni a gombra, ezért elég béna kép lett. Csak a lényeggel nem foglalkoztam, a Garminomnak még nem volt GPS jele. Már alig voltak olyanok, akik nem indultak el a 30 km-en, Viki már ment volna, én meg álltam a rajtnál, és vártam az égi jeleket. Pár métert együtt mentünk Vikivel, de ő lassabb tempót tervezett, ezért egyedül mentem tovább a 6 perces tempómban. Valahogy nehezen mozogtak a lábaim, 3 km után a bal lábam a sípcsontom felett nagyon elkezdett fájni. Pár km-t így futottam, nem baj, legalább nem az IT szalagom rendetlenkedett. Lehagytam egy mezítlábas futót, néztem az egyenetlen aszfaltot, és arra gondoltam, hogy ez az ember tuti nem normális, és csoda, hogy nem lesz véres a talpa, ha maratont fut. Az 5. km táján beállt a pulzusom, 6 min/km-n belülre gyorsult a tempóm, lábfájás megszűnt. A rakparton Monspart Sarolta biztatott,  lejt az út, fussunk. Hamarosan elértünk a maraton 21. km-éig, már csak egy félmaraton, hát, nem volt túl lelkesítő. 10 km körül magamba tuszkoltam egy kis banánt szép lassan, szerencsére bennem is maradt. Az út szélén kisgyerekek tartották szomorúan a kezüket, hogy valaki pacsizzon velük, kimentem hát az út szélére, nehogy kedvét szegje az érdektelenség a fiatal szurkológenerációnak. A Lágymányosi hídnál már nagyon vártam, hogy elérjem Atit, az már majdnem a fele, de nem tudtam pontosan, hol fog várni, és Atit csak nem értem el. 

Ez kicsit lehangolt, mert számítottam a biztatására, azt hittem, nem vettem észre. A 13. km-nél bejelzett a bal térdemnél a kedves IT szalagom, de szerencsére nem volt erős a fájdalom, és kis idő múlva már alig éreztem. A fordító csak nem jött, távolodni kezdtünk a hídtól, amikor egyszer csak a túloldalról meghallottam Atit kiáltani. Ez újra energiát adott, bár a fordítót már nagyon vártam, de csak nem jött, és most bántam, hogy nem néztem meg a teljes útvonalat. Bár úgy voltam vele, azt a 30 km-t így is, úgy is le kell futni. A fordító után kihúzódtam az út szélére, mert ott volt Ati. Fényképezett, majd pár szót váltottunk úgy, hogy néhány futólépést tett velem. Elértem a feléhez, még mindig jó volt a közérzetem, tartottam a tempót. A Szabadság hídon átfutva megemelkedett a pulzusom, tudtam, hogy lassítanom kell, különben el fog szállni a verseny, de ugyanakkor még reális esélyem volt 3 órán belül beérni. Kompromisszumként picit visszavettem. Egy szirénázó mentő haladt mellettem a futótempómban, hangos volt, zavart, a fordítónál megállt, végre csend lett, én pedig elindultam visszafelé. Még nem volt meg a félmaraton, amennyit futni szoktam. Még jól bírtam, a fordító után a pulzusom visszaállt, a régi tempómban haladtam. A rakpartról bekanyarodtunk a József Attila utca felé, túl voltam a félmaratonon. Az arcomon már nem volt mosoly, de még ment simán. A Bajcsy-Zsilinszky úton már határozottan fáradt voltam. Időben még mindig jól álltam, és azt az ultimátumot adtam magamnak, hogy a 24. km-ig próbálom tartani a tempót, utána fél percet lassíthatok km-enként, csak a 24. km-ig ki kell bírnom. Jött a Nyugati felüljáró, pacsiztam Evetkével és Dórival, de úgy tűnt, mintha Evetke észre sem vett volna. A felüljáró tetején Saci néni biztatott. Itt már sokan sétáltak. Nekem még csak 22 km volt a lábamban, nekik 34. Jött a Lehel út előtti fordító, amit utálok. Nem tudom miért, talán mert ott van egy frissítőpont, és ezért nagyon belassít, megállnak az emberek, és nem lehet haladni. A Lehel úton lecsöngetett minket, futókat egy bringás kísérő. Ezen felhúztam magam, de már nem volt erőm hogy odaszóljak neki. Mehetett volna a futók mellett is, másrészt a szabályok szerint nem is lehet bringával kísérni futót, de mégis az zavart leginkább, hogy ez a nap rólunk, futókról szólt, lehetett volna tekintettel ránk, hogy ne mi ugráljunk el előle. Éreztem magamon, hogy fáradok, mert jól felhergeltem magam ezen, kicsit gyorsítottam is, hogy a bringást és a futóját is magam mögött tudjam. Közeledett a Hősök tere, tudtam, hogy a cél közelsége még nem jelenti a táv végét, mert pár kanyart még tennünk kell a Városligetben. Nagyon nehezen jött el a 27. km-nél lévő fordító, éreztem, hogy lassítanom kell, mert nem bírom, a pulzusom magas, és még 3 km van hátra. Számolgattam, időben még jó voltam. A 28. km körül jött a FAL, és én belerohantam. Nem számítottam rá. Hirtelen elhagyott az erőm, az izmaim nem akartak engedelmeskedni, legszívesebben sétáltam volna. Dühített, hiszen már csak 2 km volt hátra. Volt ott egy frissítőpont. Én a vége előtt már soha nem frissítek. Most megálltam egy izóért, sétálva megittam, de csak azért, hogy legálisan sétálhassak kicsit. Sok időt nem adtam magamnak, mert tudtam, ha nem indulok el gyorsan, akkor már nem fogok tudni elindulni. Kínszenvedés volt, érzésre olyan volt, mint az idei UB-m utolsó, reggeli szakasza, mentem, mert mennem kellett, de ez az akaratom győzelme volt a testem felett. Közben azt számoltam, hogy van még 15 percem 2 km-re, hogy meglegyen 3 órán belül, az 7:30-as tempó, tudtam, hogy az már sima ügy, csak nem szabad megállnom. Nagy szenvedésem közepette Ati bukkant fel a semmiből, mert ekkorra már a külvilág nagyjából megszűnt. Utólag azt mondta, nagyon szét volt esve a mozgásom, de én ezt egyáltalán nem csodálom, belülről is pont úgy éltem meg. Biztatott, de nekem már nem volt erőm válaszolni. Még egy fordító, és az utolsó km jött. Kicsit lejtett az út, újra életre kaptam, de hajrázni már nem volt erőm. Előttem volt a 42-es km tábla, széttereltek minket, és befordultam a célegyenesbe. Hirtelen azt sem tudtam, hol volt a cél, csak láttam, már sétálnak az emberek, akkor biztos most léptem át a csippszőnyegen, ezért leállítottam az órám. 2:56:28 lett a vége, 3 órán belül, a lábam jól viselkedett, vitt szépen, ahogy kellett.

Örülnöm kellett volna, de nem voltam boldog. A célban a fal hatása alatt álltam. Jött, és én nem voltam felkészülve rá, hiába voltam mentálisan erős. Ez elég volt arra, hogy még 2 km-t vigyen, de nem vitt volna még 14 km-t. Azt éreztem, hogy nem akarok maratont futni, maratont futni értelmetlen hülyeség. Ati, Dari, Lepke, Kacsa a célban vártak, a három maratonista már rég beért, mire én odaértem. Morcos voltam, de azért jól esett, hogy megvártak. Valahonnan Judy is előkerült, majd mindenki ment a dolgára.

Konklúzió: Valójában szép időt mentem, a 3 óra álomidő volt, bár nem elérhetetlen, ezt 3,5 perccel túlteljesítettem. 2 hét passzivitást követően álltam rajthoz, már az is nagy teljesítmény, hogy ilyen egyenletesen le tudtam futni a távot, ráadásul lábfájás nélkül. A maraton nagy falat, ha le akarom futni, sokkal többet kell edzenem, átgondoltan, nem ad hoc jelleggel, nem hirtelen növelve a távokat. Meg kell tanulnom frissíteni.

Most, pár nap elteltével, már nem találom olyan nagy hülyeségnek a maraton lefutását, ha minden jól alakul, akkor 2017. április 2-án Debrecenben rajthoz állok. :)

Szálka, életem első triatlonja -

Tegnap részt vettem Szálkán életem első, "„nincs ilyen távú” "L"-es triatlonján, ami kiírás szerint 1900 m úszásból, 67,5 km bringából és 15 km futásból állt.

A triatlonról még valamikor egyetemista éveim elején hallottam, egyik koleszos ismerősöm mesélt korábbi triatlonos élményeiről. Szimpatikus sportnak tűnt, de akkor úgy gondoltam, hogy ehhez legalább félprofinak kell lenni. Az elmúlt jó pár évben a triatlon népszerűsége nagyon megnőtt, már boldog-boldogtalan triatlonozik, ezzel egyengetődött az utam a triatlon felé. Kedves ismerősöm, Dari már a tavalyi bécsi félmaratonon elkezdett győzködni, hogy mennyire jó a Szálka, induljak, jó lesz nekem, és a Szálka-propagandát tavaly tavasz óta kitartóan folytatta. Idén májusban Gitta, volt csoporttársam rám írt a Facebook-on, egy triatlonversenyről kérdezett, majd megemlítette, hogy azt hitte, én triatlonozom is. Ő teljesen kezdőként idén vágott bele a triatlonba, megtanult gyorsúszni, vett egy outit. Ez volt az a pont, amikor kezdtem megingani. A végső lökést a zakopanei túránk során kaptam, amikor elég intenzív győzködésnek voltam kitéve Dari és Kacsa által. Akkor azt mondtam, ha Viki benevez, aki szintén nem triatlonozott még, nem tud gyorsúszni, és outija sincs, akkor benevezek. Ahogy hazaértünk Zakopanéból, Viki már be is nevezett Szálkára, így mivel szavamat adtam, nem volt választásom, 4 héttel a verseny előtt beneveztem én is. Ami a felkészülésemet illeti, nagyon nem vittem túlzásba, hiszen 4 hét alatt már csodát nem lehet tenni. Futni futogattam eddig is, úszni nem jártam, idén kétszer voltam uszodában a Balaton-átúszás előtt, majd arra a következtetésre jutottam, hogy érdemben nem tesz sokat hozzá a teljesítményemhez, hogy pár hétig gyakorlom az úszást, ezért már a jövő évi terveimet szövögetve elkezdtem gyorsúszni tanulni, ezzel az úszóedzéseimet le is tudtam. Bringázni sem sokat voltam idén, júniusban körbetekertem a Balatont, utána szinte semmit sem tekertem. Régi álmomat váltottam valóra, amikor megvettem a Merida országúti kerékpáromat, de Szálka előtt csak egyszer mentem vele bringázni. Na, ilyen felkészültséggel vágtam bele életem első triatlonjába.

 A verseny előtti éjjel már alig bírtam aludni, reggel fáradtan, kialvatlanul ébredtem, úton Szálkára a kocsiban is volt már vagy 120-as pulzusom, nagyon izgultam az ismeretlentől és a rám váró kihívástól. Nagyon örülök, hogy ott volt Dari és Kacsa, mert magamtól még azt sem tudtam volna, hogy hová kell ragasztani a rajtszámot, és tuti lapos kerékkel indultam volna el. Felvettem a szerintem rajtam tök bénán álló triatlonos ruhámat, és betoltam a bringám a depóba. Nézegettem a depószomszédaimat, hogyan kell előkészíteni a cuccokat, majd szemrevételeztem a tavat, próbáltam megtalálni a bójákat, amiket meg kell kerülni. Közben Kacsa is megérkezett, megkaptam tőle az utolsó instrukciókat, aztán a vízben a rajt előtt elvesztettem, de sokáig nem volt idő keresgélni a tömegben, mert elrajtoltunk.

Jól ment az úszás, próbáltam erősebben meghúzni, a lassabb gyorsúszókkal tempóztam a mezőny vége felé. Furcsa volt, hogy csak egy bója volt, úgy tudtam, hogy kettő van, de csak követtem az előttem úszókat, már amennyit láttam belőlük az időközben bepárásodó úszószemüvegemen át. Elég gyorsan elértem a partot. Többen futottak a bringához, én gyalogoltam. Dari odaszólt, hogy jó időt úsztam, gyanúsan jó időt, amennyit én nem tudok medencében sem 1900 m-en, szóval sanszos, hogy el lett mérve a pálya. Megtörölköztem, felvettem a bringás cipőmet, megettem egy banánt, felraktam a pulzusmérőmet. Ekkor már láttam, hogy nagyon magas a pulzusom, az úszáson túlhajtottam magam. Picit húztam az időt a depóban, hogy pihenhessek.

Felvettem a sisakot, és elkezdtem tolni felfelé a rajtvonalhoz a bringát, elengedve a mellettem szaladókat. Elindultam az első bringás körre, élveztem a tekerést az új bringámmal, a trekking után teljesen más érzés. Sorra előztek le, lassúnak éreztem magam, pedig valójában önmagamhoz képest nem voltam lassú, talán ennek is köszönhető, hogy az első kör gyorsabb lett. Kicsit fújt a szél, visszafelé pedig jött egy emelkedő, amin szégyenszemre csak 11 km/h-s sebességgel tudtam feltekerni. A következő körben próbáltam elmajszolni egy energiaszeletet, amit félig sikerült is elfogyasztanom. A fordítónál Kacsa utolért, megkérdezte, hogy van-e sótablettám. Nagyon felkészülten érkeztem a versenyre, persze, hogy nem volt. Adott kettőt, hogy vegyem be, és még kettőt a következő körre. Kicsit necces volt, hogy a kapszula mennyire fogja kibírni a víztől száradó, ám izzadságtól nedvesedő zsebemben, de eltettem. A második körben már készültem pszichésen az emelkedőre, így nem éltem meg annyira nehéznek. Következett az utolsó kör. Megettem a maradék energiaszeletet, a fordítónál betoltam a sótabi maradványokat, és próbáltam kicsit visszavenni a végén a tempóból, hogy maradjon energiám a futásra, mert a bringát is túl magas pulzuson nyomtam végig. Letoltam a bringát a depóba, felvettem a futócipőmet, és nagyon merev lábakkal elindultam az első futókörömre.

Úgy éreztem, még a 7 perces tempót sem érem el, vánszorogtam, a lábaim nem akartak engedelmeskedni, merevek voltak. Hamarosan jelezte a Garminom, hogy 6:07 perc alatt tettem meg az első km-t, megnyugodtam, hogy a droidos mozgásom ellenére legalább haladok. A fordító után izmaim kezdtek átállni a futómozgásra, elmúlt a merevség a combomból, úgy éreztem, végre futok, egyedül a rettenetes hányinger keserítette csak meg a futásom. A második körben már nagyon nem estek jól az emelkedők, zavart az időközben kisütő nap, az árnyékban fáztam, és hirtelen nagyon szomjassá váltam, minden létező helyen ittam vizet, csak vizet, mert az izónak a gondolatától is rosszul voltam, de fél pohárnál nem ment le több, így is egyszer majdnem meg kellett állnom hányni. Kis színfoltot hozott az életemben, hogy időnként Vikivel, időnként a srácokkal találkoztam, ez megtörte a monotonitást, egyszer Ancsur futott el mellettem, megkérdezte, melyik távon indultam, de alig volt erőm kinyögni, hogy az L-esen, mondott még pár biztató szót, majd tovafutott. Később láttam, hogy első lett a távunkon. Vikit nagyon irigyeltem, hogy az utolsó körét futja, nekem volt még egy. Elértem a fordítót, ekkor már nagyon hosszan időztem minden frissítőpontnál, kényelmesen sétálva ittam meg a vizemet. Az emelkedőnél úgy éreztem, hogy kocogva sem vagyok gyorsabb, mint sétálva, így gyaloglásra váltottam. Nagyon vártam már a fordítót, ahol újra "legálisan" gyalogolhattam frissítésre hivatkozva. Az utolsó kilométereken valahogy megint jobban ment a futás, nem volt kényszerem, hogy sétára váltsak. Nem sokkal a fordító előtt Dari futott szembe, és mondta, hogy megcsináltam 5 órán belül.

Örültem az időmnek, igazából nem is voltam tisztában, hogy mennyi ideje tart a verseny, de ekkor még mindig elérhetetlen messzinek tűnt a cél, bár csak pár száz méter választott el tőle. Végre feltűnt a fordító, és most miattam kiabálták, hogy befutó jön, ott volt előttem a célkapu, csak lefelé kellett futni. Hihetetlen fáradt és boldog voltam. Megcsináltam 04:42:57-es idővel, ami az előzetes terveimnél jelentősen jobb volt. Viki a befutónál várt, Gittával is összefutottunk, megettem pár szelet dinnyét, ha már vizet nem adtak a célban, és a befutókapunál leheveredtem Vikivel, és vártuk Darit és Kacsát. Miután beértek és kifújták magukat, levezetésként megmártóztunk a szálkai tóban, én meg hihetetlen feldobott állapotba kerültem. Azt hiszem, megfertőzött a triatlonláz. :)

Kicsiny csapatunk

Night Run Budapest

Régóta készülök, hogy ősszel fussak 30 km-t, ez eddig sosem jött össze, mert nyáron mindig abbahagytam a futást. Ezért gondoltam arra, hogy ha neveznék a Night Run-ra, akkor kénytelen lennék nyáron is edzeni. Persze ez annyira nem lelkesített, hogy tényleg nevezzek is. A végső lökést tesóm barátnője adta meg, aki benevezte öcsémet is 12 km-re, és rábeszélt, hogy jó buli lesz, menjünk. Mivel megígértem, neveztem. Tegnap este, 48 óra munka után, amikor a verseny előtt 2 órával még az ágyamban döglöttem és próbáltam felébredni, már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Igaz, hogy este volt, de nagyon meleg, fülledt időnk volt. Kicsit későn értünk tesómékkal a helyszínre, kezdem azt hinni, hogy csak nekem van ez a verseny előtti pisi rituálém, mert sem tesómat, sem a barátnőjét nem izgatta fel, hogy mindjárt rajt van, a mobil wc-k meg sehol, csak embertömeg. Mivel meguntam az andalgásukat, elköszöntem tőlük, és gyorsabbra vettem a sétát. A klotyók melletti mentőben hagytam a cuccom, mert persze egy kollégám épp dolgozott, így meg volt a pisi utáni kézfertőtlenítés is. Viki hívott, hogy találkozzunk, és fussunk együtt, de én őt már nem találtam meg a rajtban a narancssárga embertömegben. Mivel a szervezők nem közölték, hogy csak férfi pólót fognak adni, az S-es narancssárga pólóm lógott rajtam, így vizuális élmény ide vagy oda, én bizony világoskék ujjatlanban futottam. A mi távunk indult utoljára, egy jó kis várba való felfelé futással vette kezdetét a verseny, már itt éreztem, hogy mekkora marhaság volt 48 óra munka után, melegben, egy nem teljesen sík versenyen indulni. Nyűglődtem, fájt a hasam, de csak kocogtam felfelé, amikor az órám kedvesen kiírta, hogy ma milyen ramaty formában vagyok, performance condition -3. Na, ezt éreztem is. A pulzusomat nem nagyon figyeltem, csak mentem a többiek után. Vártam a durva emelkedőt, de igazából nem volt, hamarosan már lefelé futottunk. Nagyon melegem volt, és nagyon vártam már a frissítést. Néhány embernél kulacs volt, akkor még nem értettem, hogy miért, hiszen elég sűrűn van frissítés. Lefutottunk a rakpartra, és végre megpillantottam 5 km-nél az első frissítőpontot. Már lelkiekben készültem egy jó kis izóra, azonban odaérve jött a csalódás. Azt mondta a srác, hogy vize van, csak nincs pohár. Kicsit tovább futva látom, hogy egy 20 literes tartályban kevergetik az izót, na erre meg várni kellett volna minimum fél percet, ha nem többet. Sebaj, mindjárt fordító, és az asztalok másik oldalán, 5,4 km-nél szerencsét próbálok. Továbbra sem volt kirakva víz az asztalra, 2 literes flakonokból töltögették a vizet az odanyújtott poharakba. Sokan voltunk, nekem 1 dl víz jutott. Ha többet akartam volna, várnom kellett volna. A víz még csak nem is langyos volt, hanem meleg. Itt már nem csak magamat szidtam, amiért elindultam ezen a versenyen, hanem a szervezőket is. Úsztam a verejtékemben, a szám kezdett összetapadni. Nem sok reménnyel vártam a 9 km-nél lévő frissítőt, a helyzet ugyanaz volt, mint az elsőnél, ismét 1 dl meleg vízhez jutottam. Még dohogtam magamban, amikor tesóm egyszer csak ott termett mellettem, majd a másik oldalamon a barátnője. Csodálkoztam, hogy kerültek mögém, nem is láttam őket, és előttünk rajtoltak 5 perccel. Tesóm nem nagyon tudta velem tartani a lépést, a szervezés szidása után elköszöntem tőlük, futottam tovább. A 12 km-esek visszafordultak, ritkult a tömeg.  A 12 km-es frissítőpont felé tartva azon gondolkoztam, hogy még a Margitszigeten is jobb frissítésem van, mint itt, mert ott a kutakból hideg víz folyik. Mit nekem izotóniás ital, a nyalogathatom a számat sópótlás gyanánt. Magam is meglepődtem, amikor a következő frissítőponton hideg volt az izó, bár véletlenül először egy kólát vettem el, ha már nálam volt, megittam. Nagyon jól esett, bár addigra már tuti dehidratált voltam. Egykedvűen kocogtam a rakparton, közben arra gondoltam, hogyan fogok én Szálkán a tűző napsütésben 15 km-t futni. A könyökömnél furcsa érzésem volt, odanyúltam, az izzadságom folyt le a karomon, azt éreztem. Kedvem lett volna beleugrani a Dunába egy kicsit fürödni. Hamarosan jött a Mozaik utcai fordító, majd újra az Árpád-híd alatti frissítőpontnál voltam, itt már nem voltam rest 4 dl vizet elfogyasztani, bár lecsúszott volna több is, de mire elfogyott a víz, már továbbhaladtam. 16 km-nél "elvesztettem" a pulzusmérőmet, hol kihagyott, hol irreálisan alacsony értéket mért. Érdekes módon ezen már nem idegesítettem fel magam, tudtam, hogy 175-180 körül van a pulzusom. Levettem a mellkasi jeladót, és az övtáskámba helyeztem. Vicces módon továbbra is jöttek pulzusadatok, hogy honnan szedte az óra, nem tudom. :) 18 km-nél még egy utolsó frissítés, de nem segített, elfogyott az energiám. Próbáltam nézni a kivilágított Budapestet, hogy eltereljem a figyelmemet a futásról; ilyenkor mindig megállapítom, hogy milyen szép fővárosunk van. Láttam a várat, biztattam magam, hogy már csak addig kell elfutni, és vége. Hamarosan megláttam a célkaput, innen már csak egy fordító, kicsit visszafelé kell futni, is ott a cél. Ekkor kezdtem elhinni, hogy az órám most tényleg jól mér, és hogy egész jó idővel érek célba. 2:04:53 lett, új PB, nyáron, melegben, fáradtan. Novemberben jöhet a 2 órán belüli FM. :)