Piros 50A

Még nyáron hallottam róla, hogy lesz. Kíváncsi voltam, hogy mit tudok, hogy menni fog-e az 50 km. Még szeptemberben volt egy próbatúránk, elindultunk a piros turistajelzésen, hogy belőjük, mekkora sebességre vagyunk képesek. Nem tudom, hogy az időt vagy a távot néztük el, de már a Nagy-Kevélyre is szánalmasan lassú idő alatt értünk fel, Csobánkára meg bár futva érkeztünk meg, mintha csigamód vánszorogtunk volna. Többet nem is törődtem a Piros 50-nel. Szinte észrevétlen érkezett el az indulás estéje. Két dologban voltam biztos, éjszaka ki kell aludnom magam, és lefelé futni kell, mert ki fogunk csúszni az időből. Futócipőben akartam menni, mert a teszttúrán meghúzódott a túracipőmben a lefelé futástól a lábam, de be kellett lássam, hogy a teljesítménytúrát megelőző pár esős nap miatt jó nagy sár lehet, az én kis aszfaltra való futócipőim nem sáros erdei útra valók.Végül a bakancs mellett döntöttem, ami bár nehéz, de a lábaimnak szerelem volt első látásra, a Caminot is egyetlen vízhólyag nélkül megúsztam benne. Nem sokat aludtam az éjjel, egyrészt a később fölöslegesnek bizonyult szendvicsek gyártására, bakancsvakszolásra, és totál értelmetlen dolgokra ment el az idő, az óra meg két óra alvás után hajnali 4 órakor kegyetlenül ébresztett. Egyedül nem keltem volna fel, odakint sötét és hideg volt, a közel 55 km legyaloglása meg teljesen értelmetlen dolognak tűnt. Az Árpád hídnál a villamosra várva kezdtem felébredni, annyira nem is volt hideg, talán a köd miatt. A HÉV-en még alkudoztam, hogy inkább a 35-re menjünk, de titkon reméltem, hogy a hosszabb táv lesz a nyertes. Nevezés után jó nagy pakkal a hátunkon, túrabotokkal a kezemben 6:15-kor elindultunk. Már pirkadt. Még sötétben akartunk indulni, de sebaj, lesz még alkalmunk sötétben menni. Jó érzés volt a már bejárt, ismerős úton menni, bár a sár és a pocsolyakerülgetés miatt picit morcos voltam. Szinte észre sem vettem, és már a Nagy-Kevélyen voltunk, múltkor elég szenvedős volt oda feljutni. Köd borított mindent, noha a nap már felkelt. 7:45 volt. Egy bácsi pecsételt, de olyan lassan csinálta, mintha soha vissza sem akarná adni az igazolófüzetet. Jött a lejtő, a megbeszéltek szerint futottunk Csobánkáig. Az aszfalt út nem tetszett. Az jutott az eszembe, hogy milyen jó, hogy nem nyáron kell ott végigmenni, sehol semmi árnyék. Most nem is hiányzott, a nap egyébként is csak próbálkozott előbújni a köd mögül. 9:50-re érkeztünk meg a Tölgyikrekhez, kedves nyár eleji emlékeket idéztünk fel, majd mentünk tovább Dömösre. Az út innen többnyire kellemesen lejtősen haladt, itt más problémák merültek fel. A Piros túra egybeesett a piros napjaim közül az elsővel, "kellemes" hasfájással kísérve. Dömösre 11:45-re érkeztünk meg, itt hosszabb pihenőt tartottunk, részben bizonyos otthon felejtett dolgok beszerzése, részben angol WC szükséglete végett.  Dömösön már fájt a sarkam, azt hittem, a zokni a hibás, megigazgattam, de érdemi javulást nem tapasztaltam. Megittunk egy kávét, és 50 perc pihenő után folytattuk utunkat. Eleinte kellemesen emelkedett az út Dobogókőre, később ez az emelkedés egyre kellemetlenebb lett, én meg egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre a Szakó-nyereghez érkezzünk. Az emelkedőn egy helyen meg is álltam, minden bajom volt, görcsölt a hasam, szomjas voltam. 2 perc pihenő után végül tovább indultunk. Nagy segítségemre volt a túrabotom, nagyon örültem, hogy végül elvittem magammal.13:25-kor értünk a Szakó-nyereghez, innen rögtön tovább is mentünk, bár itt már tényleg nem sok erőm volt, a női problémámon kívül a beleim is aktívkodtak, bizony ezen a szakaszon nem tudtam volna egyedül ebben a tempóban felmenni. Az emelkedőnek hamarosan vége lett, a gerincen gyalogoltunk végig Dobogókőig. A pecsételőhelyen kaptunk egy banánt, amit be is faltam gyorsan, majd ismét WC látogatás következett, ami után hihetetlen mód megkönnyebbültem. Ittunk egy forralt bort, majd 40 perc pihenés után továbbindultunk. Kicsit hideg volt, nem esett jól a lejtőn menni, ennek ellenére elég jó tempót diktáltam. A közérzetem jelentősen javult a dobogókői kis pihenés után, és még sötétedés előtt minél messzebb akartam jutni. A 42. km környékén volt egy feltételes ellenőrzőpont, onnantól már minden lépés fájt. Kezdtem felvenni egy robotmozgást, egyik lábamat raktam a másik elé, és csak mentem, mentem, nem érdekelt, hogy fáj. Lassan abbamaradt a beszélgetés is, csak némán lépkedtünk a cél felé, ha beszéltünk, akkor az a tempókról, a várható érkezésünkről, a következő pecsételőhelyről szólt. A nap már lement, mire a Csévi-nyereghez értünk, 16:45 körül járt az idő. Elengedtük a mögöttünk lévő társaságot, mert a nyakunkban jöttek, és zavart minket a beszélgetésük. Ameddig csak lehetett, lámpa nélkül mentünk, de egy darabon túl már egyáltalán nem láttam semmit. Szerencsére mindenhol nagyon jól ki volt jelölve az út, még én sem tudtam eltévedni, pedig nekem őstehetségem van hozzá. A sötétet lassan felváltotta valami sokkal rosszabb: sűrű köd ereszkedett a fák közé, a lámpám fénye csak a közeli fákat világította meg, ahogy néztem előre, néha még azt sem láttam, hogy merre kanyarog az út. Csak mentünk, mentünk a végeláthatatlan sötét ködben, többnyire vízszintesen, néhol emelkedve. Azt kívántam, hogy legyen már vége az egésznek, fájt a sarkam, (ekkorra már bebizonyosodott számomra, hogy nem kellett volna a túra előtt levágni a bőrkeményedést a sarkamról), valamint fáradtam a koncentrálástól, hogy lássak valamit, és hogy le ne térjünk a kijelölt útról. Nem beszélgettünk, csak a legszükségesebb szóváltásokra szorítkoztunk, de még a beszédünk is olyan fáradt, erőtlen, elcsüggedt volt. Elkezdtem nevetni: olyanok voltunk, mint akik az életükért küzdenek, hogy kiérjenek az erdőből, ahol a biztos halál vár rájuk, pedig csak egy teljesítménytúrán voltunk. Kezdtek nagyon hosszúak lenni a kilométerek, szinte örökkévalóságnak tűntek. Egyszer csak a távolban fények tűntek fel, kezdtem remélni, hogy hamarosan kijutunk az országútra, és annak a fényeit láttam, de rá kellett jöjjek, hogy azok a fények az előttünk haladók lámpáiból jönnek. Hamarosan utolértük őket, mások pedig minket, hirtelen feltorlódtunk, pedig kilométereken át egy teremtett lelket sem láttunk. Én örültem, hogy végre nem nekem kell elöl mennem és világítanom, valamint az előttem haladó 3 lámpa az én kis lámpámmal már elég jól bevilágította a köd ellenére az utat. Innentől kezdve már csak a gyaloglásra kellett koncentrálnom, bár igen csak lassan fogytak a kilométerek. Végül negyed 7 után néhány perccel megérkeztünk a Kopár-csárdához. Végtelen boldogság töltött el, igen megcsináltuk, 54,81 km 12:05 alatt. :) Leültünk gulyáslevest enni, jól esett az ülés is, a meleg leves is. Néztem az erdőből előtűnő imbolygó alakokat fényponttal a fejükön, mint egy csapat zombi, úgy közeledtek felénk. Ilyenek voltunk mi is? A  leves után átvonszoltuk magunkat a buszmegállóba. Még ha el is akart volna ütni egy autó se tudtam volna gyorsabban átmenni az út túloldalára. A buszon ülve rám tört az éjszakai nem alvás és az 55 km minden fáradtsága. Mégis roppant büszke voltam magunkra. Jók voltunk. Megcsináltuk. :-)))